2008. augusztus 20., szerda

Die grosse Fuge von Jerusalem

Este háromnegyed nyolc. Felsétálok a jeruzsálemi Hashimi hosztel tetőteraszára, ahonnan fantasztikus panorámakilátás nyílik az Óváros keleti felére és az Olajfák hegyére. A nappali hőség ilyenkor már kezd veszteni erejéből, és az alkonyi szelek is kezdik megmozgatni a fülledt levegőt. Egy csésze forró arab mentateával a kezemben leülök a terasz szabad asztalainak egyikéhez, élvezem a csöndet, és várok. Várom a minden este felhangzó előadást, a Jeruzsálemi Nagy Fúgát.

És hirtelen, nyolc óra előtt tíz perccel felharsan az egyik minaretből az első szólam: Allahu akbar! Nagy az Isten! Először egy hosszú, kitartott hang, majd egy lassú melizma, körbejárva az első hosszú hangot, majd váratlanul két magas hangon felcsapja az "akbar"-t. Rövid csönd. Újrakezdi az "Allahu"-t, de pár másodperc múlva belép egy másik müezzin az Óváros egy másik pontjáról; az ima ugyanaz, a dallam és a kezdőhang némileg más. Pár másodperc múlva belép a harmadik szólam egy harmadik minaretből, és az első fél perc elteltével már legalább hat szólam dicsőíti Allahot az Óváros minareteiből.

A hatás, attól függően, mennyire felkészült az ember, lehet hátborzongató, irritáló, felemelő, drámai. Hidegen biztosan senkit nem hagy. Már csak az elementáris hangerő miatt sem, mert minden minaret egyenként négy, a szélrózsa minden irányába forduló megafonból hirdeti Allah nagyságát, részint egymással konkurrálva, részint együttes erővel hirdetve a város hitetlenjeinek az iszlám erejét.

Engem minden alkalommal lenyűgöz és felemel ez a drámai fúga. Atonális hangközeivel és harmóniáival, egybefolyó, hullámzó ritmikájával Schönberget idézi számomra, különösen azt a nagyon híres darabját, amely szövegében is hátborzongatóan rokon a müezzin imájával: a Shema Yisroel kórust, amely Egy varsói túlélő című művének a csúcspontja. Halld Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!

A müezzinek fúgája mint spontán, szándékolatlan zenemű Glenn Gould zseniális rádióprogramjait, a Solitude Trilogy-t is eszembe juttatja. Gould ezekben használja azt a technikát, amit ő maga "contrapuntal radio"-nak, "ellenpontozott rádió"-nak nevez: szimultán játszik be két vagy több monológot, amelyek aztán kontrapunktszerűen keverednek egymással, illetve fúgaszólamok módjára lépnek be vagy ki különböző időpontokban. A hatás ugyanannyira lebilincselő és ugyanolyan komplex zenei élményt ad, mint a jeruzsálemi müezzinek spontán kontrapunktja.

Három-négy perc elteltével lassan megfogyatkoznak a fúga szólamai a jeruzsálemi minaretek felett. A végén már csak két szólam verseng egymással; aztán csak egy marad, egy hosszabb kádenciát énekel, majd egy rövid frázis erejéig még beszáll a duettbe egy elkésett minaret, s végül az utolsó magányos szólam is elhal. Jeruzsálem felett ismét teljes a csend, a lemenő naptól vöröslik az égbolt, az Olajfák hegye fölött magányosan libeg egy papírsárkány.

***

Idén júliusban több estén át is hallgattam a müezzinek koncertjét, de csak az egyik utolsó estén jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem legalább az egyik koncertet. Sajnos nem sikerült idejében bekapcsolnom digitális fényképezőgépem filmfelvevőjét, ezért a felvételről lemaradt az egyik legizgalmasabb rész, az egyes szólamok belépése. A felvétel így már a tuttival indít. A minőség sem túl jó, egyrészt a felvevő fényképezőgép miatt, másrészt az esti szél is néha belefúj a gép mikrofonjába, ez okozza az időnként hallható recsegő hangokat. Legközelebbi jeruzsálemi utamon igyekszem majd egy teljes felvételt készíteni jobb minőségben.


2008. augusztus 19., kedd

Otthon, édes otthon!

Két évvel ezelőtt, 2006 októberében Jeruzsálemben járva nagy meglepetésemre a magyar történelem egy rejtett, de máig is élő darabkájára bukkantam. Esküvőre voltunk hivatalosak a Szent Városba, és még itthonról foglaltunk helyet egy, az Óváros közepén fekvő, vonzó kinézetű moszlim hosztelbe. Megérkezésünk után szomorúan kellett konstatáltunk, hogy a vonzó kinézet nagyjából az egyetlen pozitívum, amit a helyről el lehet mondani. Így amikor megtudtuk, hogy az esküvőre hivatalos baráti társaság másik fele egy sokkal barátságosabb, európaibb helyen, a pár sarokkal arrébb fekvő Österreichisches Hospiz-ban – Osztrák Vendégházban – szállt meg, s ráadásul ugyanazért az árért, amit mi a moszlimoknál fizettünk, még kiadós reggelit is kapnak, nyomban átköltöztünk sógorékhoz.

A ház, amely a múlt század közepén épült egyrészt az ausztriai keresztény zarándokok szolgálatára, de még inkább a Habsburg birodalom közel-keleti terjeszkedési politikájának egyik első mérföldköveként, már kívülről is imponáló látvány. Fehér mészkőtéglából épült falak veszik körbe erődszerűen minden oldalról, és lentről nézve alig sejti az ember, milyen paradicsomi látvány fogadja majd az épületbe belépőt. A fal egyik oldalán szerényen megbúvó bejárati ajtónál csöngetünk, majd a kinyíló ajtón belépve egy magas lépcsőn felmegyünk az épület földszintjére. A földszintet, amely az Óváros többi épületéhez képest az első emelet magasságában fekszik, gyönyörű mediterrán függőkert övezi, tele datolyapálmákkal, lángfákkal, embermagasságnyi kaktuszbokrokkal, s köztük üde pázsitfoltokkal. Az épület a kerttel együtt valódi oázisként magasodik az Óváros szűk sikátorai, szürke utcái és tetői fölé. A kertből pompás kilátás nyílik a moszlim negyed fő piacterére, ahonnan a zarándokház utcai bejárata is nyílik.


Miután kigyönyörködtük magunkat a pazar kilátásban, felderítő körútra indultunk az épületben. Katolikus pap barátunk – szintén a csoport tagja, aki az esketést volt hivatott végezni – rögtön bevitt minket a zarándokház házi kápolnájába. E sorok íróját itt érte az első meglepetés: a kápolna oltárképei. Az oltár fő festménye, amely a Szent Családot, a zarándokház védőszentjeit ábrázolja, Leopold Kupelwieser alkotása 1859-ből, s önmagában abszolút nem különleges. Sokkal érdekesebbek viszont az oltárkép két oldalán látható díszítések és feliratok: balra a monarchia-korabeli osztrák címer sassal, jobbra pedig a koronás, angyalos nagy magyar címer, alatta latin felirat, középen a „Mariani Regni Hungariae” szavakkal.


Az oltárkép fölött a Monarchia szentjeit látjuk: a központi fő alak Szent Jeromos, aki Stridoniumban, a mai Horvátország - a mozaik készítésének idején pedig az akkori Monarchia - területén született, és a Szentföldön, Betlehemben halt meg. Ennél szimbolikusabb alakot nem is választhattak volna a Monarchia legfőbb szentföldi képviselőjének. Jeromostól közvetlenül jobbra pedig nem áll más, mint a mi Szent István királyunk, minden kötelező attribútumával: a Szent Koronával, kezében a jogarral és a kettős keresztes országalmával, vállán a koronázási palást.


A magyar királyi arcképcsarnokot nem ő képviseli egyedül. Az apszistól balra egy másik mozaikkép hivatott a Monarchia szentföldi jogosultságait vizuális formában legitimizálni. A mozaik közepén, amely Ferenc József 1908-as koronázási jubileumára készült, maga utolsóelőtti apostoli királyunk áll, jobbjával Jeruzsálem és a mögötte felkelő nap – hogy a gyengébb értelműek is felfogják, mely városról van szó – felé mutatva. Mellette egyik oldalon a Monarchia népeinek képviselői térdelnek, kezükben a zarándokok gyertyáival: elsőként mindjárt meg is akad a szemünk egy pedert bajszú, mokány gulyáslegényen, vállán panyókára vetve a debreceni cifra suba. Baloldalt a keresztes háborúk szerény számú, de annál elszántabb „monarchiabeli” képviselőit látjuk: II. András királyunk fején a Szent Koronával atyaian helyezi jobbját VI. Babenbergi Lipót herceg – II. Géza királyunk unokája! – vállára, akivel együtt vonultak keresztes hadjáratra 1217-ben. Jó oka van rá, hogy csak tisztes távolból nézi Jeruzsálemet: András király ugyanis még Akkó kikötőjébe érve meggondolta magát, s onnan visszafordult Magyarországra, de legalább így, virtuálisan, mozaik formájában eljutott tervezett úticéljához.


A kápolna sekrestyéjébe belépve balra a falon II. András díszes címerpajzsát látjuk, alatta a király titulusaival, és rövid szentföldi látogatásának idejével: 1217-1218. Apropó, ha már sekrestye. Mint mondtam, kíséretünkben katolikus pap is volt, aki természetesen minden nap szentmisét mondott kis csoportunknak a kápolnában. Amikor a sekrestyés az első nap meghallotta, hogy a csoportban magyar is van, rögvest megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni az osztrák-magyar zászlójukat. Olyan pedig nincs, mondom én. Pedig dehogyis nincs! – vágta rá ő, és óvatos kezekkel előhúzott egy csomag összehajtogatott kelmét az egyik legfelső szekrényből. Kihajtogatva egy igen hosszú – pontosabban: két rendes méretű, de összevarrva igen hosszú – zászló lett belőle: bal felén a címeres piros-fehér-piros osztrák zászló, jobb felén a címeres-koronás magyar trikolor! (Hazafias érzelmű, kákán csomót kereső olvasóimtól sietve kérek elnézést, hogy a felindultság hevében a zászlót hátoldaláról fotóztam le, ezzel tükrözve a címert és a korona elbillent keresztjét.) És mire használják ezt a zászlót? – kérdeztem, magamhoz térve nagy megindultságomból. Hogy mire? – kérdezett vissza a sekrestyés. – Hát évente egyszer, Ferenc József császár születésnapján ünnepélyesen kilógatjuk a zarándokház ablakából!



Megindultságom egyre fokozódott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy augusztus 18-án – ez ugye épp tegnap volt! – leng a címeres, koronás magyar zászló Jeruzsálem moszlim negyede felett… Ha kedves olvasóim közül valaki ezen a napon véletlenül arra járna, megnézné, és még egy fotót is tudna mellékelni róla, örök hálám sírig üldözné!

Aki közelebbről is megvizsgálja a képen a zászlót, az jól láthatja, hogy újabb keletű. De nehogy azt higgyük, hogy a szokás is az! Ennek igazolására melléklek egy képet 1904-ből, amely a zarándokházzal szomszédos nővérház felavatásakor készült; ezen jól látható a ház tetején lengő kettős osztrák-magyar lobogó.


Szóval most osztrák, vagy osztrák-magyar zarándokház? Kétségkívül az utóbbi. Nem csak azért, mert a ház szinte egyidős a Monarchiával – a ház ünnepélyes felavatására 1863-ban került sor –, hanem azért is, mert egy időben politikai okokból is prioritást kapott, hogy a ház mind vezetőségében, mind nevében tükrözze a kettős Monarchia mindkét államát.

1895-ig valóban még csak osztrák zarándokházról beszélhetünk, kizárólag osztrák rektorral és vezetőségi tagokkal. A ház kuratóriuma azonban tisztában volt ezzel az egyoldalúsággal, és elhatározta, hogy a magyar oldalt is megpróbálják bekapcsolni a ház működtetésébe. Első lépésként megváltoztatták a ház nevét, amely ettől fogva az „Österreichisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” helyett az „Österreichisch-Ungarisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” – „A Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház” – nevet viselte. Tanúság erről annak a múlt századfordulós képeslapnak falikép nagyságúra kinagyított reprodukciója is, amelyet a zarándokház hamisítatlan bécsi kávézójában kaptam lencsevégre, és amely többek között Ferenc József, IV. Károly – de jót is vitatkoztam azon a pincérrel, hogy Kaiser Karl, avagy König Karl-e! – és Sissy királyné társaságában függ a falon. Jól látható a felirat a főbejárat felett: „Kathol. Oesterr.ungar. Pilgerhaus zur Heiligen Familie”.



A magyar nyitás következő lépésként az 1895 tavaszán leköszönő osztrák vicerektor hivatalába az esztergomi Csárszky Istvánt helyezték. Hogy miért pont rá esett a választás, nem tudni, de valószínűleg sokat nyomott a latban, hogy Csárszky a teológiát Bécsben végezte, s kiváló arab- és héber tudásának is bizonyítékát adta: közvetlenül jeruzsálemi kiküldetése előtt a bécsi Augustineumban héberről arabra fordításával elnyerte a Backenbacker-díjat. Csárszky két évig viselte a vicerektor címet, 1897-ben kinevezték a ház rektorává, s ezt a hivatalt öt évig, 1902-ig viselte.

Bár más forrásból nem tudtam minden kétséget kizáróan igazolni, úgy tűnik, nem Csárszky volt az egyetlen magyar, aki a ház vezetői posztját betöltötte. Több utalást is találtam arra, hogy Ijjas József, a későbbi kalocsai érsek is betöltötte egy rövid ideig ezt a posztot – tette ezt ráadásul a harmincas években, amikor Magyarország a Monarchia felbomlása miatt már rég elvesztette a zarándokházhoz való jogát!

A magyar fél bevonásának a ház működtetésébe nyilvánvalóan nem kizárólag az osztrák nagylelkűség volt az oka. Anyagi okok természetesen közbejátszottak, és a kuratórium remélte, hogy a magyar fél bevonásával a Magyar Korona országainak anyagi támogatása is nőni fog. Azonban csalódniuk kellett: a magyar katolikus egyházban nem mutatkozott lényegi érdeklődés a zarándokház ügye iránt. Bár 1902-ben a jeruzsálemi ház vendégeinek több mint a fele jött Magyarországról, ugyanebben az évben a Magyar Püspöki Kar mindössze egy szimbolikus összeget, 200 koronát küldött a ház fenntartására. Összehasonlításképpen, a Monarchia külügyminisztériuma évi 12.000 koronát különített el ugyanerre a célra. A helyzet valamennyire javult az elkövetkező pár évben, amikor a magyar püspökök a magasabb anyagi támogatás fejében azt követelték, hogy a ház kuratóriumának egy tagja mindenkor magyar legyen, s ezt a magyar hercegprímás nevezhesse ki. Az osztrák fél ebbe 1906-ban bele is egyezett, minek következtében a magyar egyház támogatása évi 2000 koronára ugrott.

A ház egészen az első világháború kitöréséig fogadta a magyar zarándokokat, legutolsóként az 1914. márciusában érkezett ötven fős magyar csoportot. Valójában azonban nem ők voltak a Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház utolsó magyar látogatói! Amikor hős magyar honvédjaink 1916-ban bevonultak Jeruzsálembe, még az utolsók közt láthatták a zarándokházat közös osztrák-magyar kézen. De hogy magyar vitézeink mit is kerestek a Szentföldön, az már legyen egy másik blog témája.

1918-ban a háborúval és a Monarchiával együtt elvesztettük szép jeruzsálemi zarándokházunkat is. A ház azonban a mai napig áll, némán vall magyar múltjáról, és régi-új tulajdonosa és gondnoka, az osztrák állam valamennyire ma is tudatosan ápolja a közös múlt emlékezetét. Egyik – sajnos nem túl esztétikus – jelét találjuk ennek annál a tizenkettő-egy-tucat Madonna-szobornál is, amelyet az Osztrák Püspöki Kar állított fel egy pár éve a bejárat lépcsőfordulójában, és amelynek talpazatát a Monarchia valamennyi utódállamának címere díszíti, sajnos hűtőszekrény-mágnes színvonalú kivitelben és azt alig meghaladó méretben. És akkor még nem is panaszoltam el, hogy az új szobornak és a restaurált lépcsőfordulónak milyen gyönyörű, kézzel festett örmény csempefal esett áldozatául! Ezeket a csempéket már csak az itt mellékelt, két éve készült felvételeimen lehet megcsodálni. Az üres tekintetű Madonna-szoborról és a címerekről nem is volt kedvem képet csinálni idén júliusban, amikor másodszor töltöttem hosszabb időt a házban, amely szinte második otthonommá vált Jeruzsálemben. Maradjon Nektek is valami megtekintenivaló, amikor legközelebb a mi hajdanvolt jeruzsálemi zarándokházunkban jártok!



A gongfu teakészítésről és a milligrammok értelméről

Nyájas olvasóim!

A széles olvasóközönség követelésére kiemeltem - és enyhén módosítottam - a "Jing friss zöldjei"-hez írt szószátyár megjegyzésemet, hátha olyasvalakinek az életét mentem meg vele, aki a megjegyzésekig már nem jut el...

Először is elnézést a kései válaszért, épp most jöttem haza egy internetmentes nyaralásból. Szintén elnézést a bejegyzés kissé bennfentes stílusáért és a misztikus utalásokért holmi Kamokra, Jingekre és Sárkánykutakra; a bejegyzés valójában egy félig-meddig privát teás hírlevélnek a netes folytatása, amit eddig mindössze egy szűk baráti körnek küldözgettem szét méjlben. Ők - remélhetőleg - értik, miről fecsegek, az viszont kezdő blogosként fel sem merült bennem, hogy bejegyzésemet rajtuk kívül más is fogja olvasni, sőt mi több, kommentálni. Ígérem, elkövetkezendő bejegyzéseim írásakor gondolni fogok újdonsült olvasóimra is.

A zöld teákat legjobban gongfu-módszerrel szeretem elkészíteni. Ez egy Kínából származó, ott igen elterjedt teakészítési mód, amelynek lényege, hogy kis teáskannában aránylag nagy mennyiségű tealevelet öntünk le kevés vízzel - ez volna a magyarázat a "leöntés" szóra -, és aránylag rövid ideig - 10-60 mp-ig - hagyjuk a vizet a teafüvön állni. A rövid áztatás után a kész teát közvetlenül a csészékbe vagy egy kiöntőedénybe öntjük át. Ha megittuk a teát, a tealeveleket ismét leöntjük vízzel, rövid ideig megint állni hagyjuk, majd felhörpintjük: ez volna hát a második leöntés, amit tetszés szerint még több követhet. Egy jó tea sok leöntést bír el, akár nyolcat-tízet is. Az egyes leöntések során a tea íze enyhén változik, fokozatosan kinyílik, útközben esetleg karaktert vált, néha inkább növényi jelleget, máskor virágos, avagy fűszeres jegyeket mutat, míg végül a sokadik leöntés után lassan lecseng. Véleményem szerint a gongfu-módszer sokkal többet kihoz egy finom teából, mint az az Európában elterjedtebb teakészítési módszer, ahol egy-két kiskanálnyi teafüvet öntünk le egy liter forró vízzel, majd átöntés előtt öt percig állni hagyjuk.

A gongfu-módszerről részletes, lépésenként illusztrált leírást itt találni, s inne egyben azt is meg lehet tudni, ki is az a misztikus Kam, akire többször is utalok bejegyzésemben:

http://chineseteas101.com/brewingmethod.htm

Kam "Kung Fu Chá"-nak hívja azt, amit én gongfu-módszernek. Mindkét szó ugyanazt a kínai kifejezést fedi kétféle átírásban, jelentése kb. "a helyes út", mármint a jó tea készítésének helyes útja. A zöld teákhoz ajánlott gongfu-módszer a "GaiWan (small)" link alatt található.

A fél grammok meg fokok meg milliliterek pedig abszolút nem fontosak. :-) Legalábbis ilyen tizedes nagyságrendben nem. Azért jegyzem le mégis őket, mert már többször is előfordult, hogy teás barátaimmal homlokegyenest ellenkező véleményem volt ugyanarról a teáról. Vitáink során aztán nem egyszer kiderült, hogy az eltérő vélemények oka az eltérő teakészítési paraméterekben keresendő: a teafű és a víz mennyiségének aránya, a víz hőmérséklete, az áztatási idő mind-mind befolyásolják a kész tea ízét és karakterét. Ezért szoktam rá, hogy új teáim tesztelése során minden mérhető paramétert a lehető legpontosabban lejegyzek, ezzel véve elejét az eltérő készítési technikákból eredő esetleges félreértéseknek. Amikor aztán már csak a magam élvezetére készítek teát, már nem vagyok ennyire aprólékos. Nagyjából szemre bemérem, mennyi teafű kerüljön a gajvanba vagy a kannába. A leöntővíz hőmérskéletét viszont változatlanul mérem, mert azt tapasztaltam, hogy két-három fokos hőmérsékletkülönbség is érezhető lehet egy jobb zöld teánál: különösen, hogy én a zöld teákat elég alacsony, 62 és 70 fok közti hőmérsékletű vízzel szeretem elkészíteni. (A kínaiak viszont legjobb tudomásom szerint nem hőmérőznek, szemrebbenés nélkül öntik le a legdrágább zöld teát is lobogó vízzel.) Viszont tizedesfokos hőmérőm az nincs, egyszerű alkoholos üveghőmérőt használok, ami egy fok pontossággal mér.

A tea készítése hitem szerint inkább művészet mint egzakt tudomány, ezért a lejegyzett paraméterek is inkább rólam szólnak, mint magáról a teáról. :-) Teától, embertől, sokszor a pillanatnyi hangulattól is függ, neked éppen milyen elkészítési móddal fog legjobban ízleni a tea. Próbálkozni, kísérletezni kell minden teával, számomra ez a kísérletezés és a keresgélés a Tea Útja. Én a hírlevélben - s mostantól a blogon - csak azt tudom megosztani másokkal, hogy számomra milyen módon nyílt meg legjobban egy-egy tea, az én paramétereimmel milyen arcait mutatta meg. Lehet, hogy ti más módszerrel egész mást hoztok ki ugyanabból a teából.