2008. szeptember 17., szerda

Tigrisugrás-forrás

Meg kell vallanom, talán túl szigorú voltam He Pan elvtárssal, amikor azt vetettem szemére, hogy el akarja előttünk titkolni, hogy a hozzánk hasonló földi halandók is hozzájuthatnak a híres-nevezetes Oroszláncsúcs teához. Azt viszont a javára kell írnom, hogy nem felejtette el felhívni a figyelmet arra, hogy "Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!"


Bármennyire is lenyűgöző Jingék kínai teaválasztéka, Tigrisugrásvízben még ők sem szállítóképesek. Ezért a különlegességért, amelyet a kínaiak országuk harmadik legjobb vizének tartanak, el kell zarándokolnunk abba a Hangzhouba, ahol a Sárkánykút tea is terem. Itt található az a Hu Pao Quan - 虎跑泉 -, avagy Tigrisugrás nevű forrás, amelyet a helyiek a Sárkánykút teával együtt "a Nyugati tó két csodája"-ként emlegetnek.

Honnan a név? Valamikor a Tang dinasztia idejében (618-917) itt, a Daci hegy lábánál álló templomban élt egy szerzetes, bizonyos Xing Kong. A szerzetesnek rengeteg erőfeszítésébe és utánajárásába tellett, hogy beszerezze mindennapos vízszükségletét, s emiatt egy nap elhatározta, hogy végleg elhagyja a templomot. Ugyanazon éjszaka azonban álmot látott: az Égiek közül megjelent neki valaki, s megjövendölte, hogy nemsokára két tigris fog megjelenni, s forrást fog neki ásni. S valóban: másnap reggel két hatalmas tigris ugrott elő a Heng Shan hegységből, és mancsukkal gödröt ástak a bámuló szerzetes előtt. A gödörből azonnal tiszta, édes forrásvíz buggyant elő.


A forrás vizét a mai napig nagy becsben tartják a helyiek, és akár órákon át is állnak hosszú sorokban, hogy a forrás vizét kannákban és palackokban hazavihessék mindennapi Sárkánykút teájukhoz.


A Tigrisugrás-forrás vize nem csak különleges tisztaságáról és édes ízéről híres: alacsony ásványianyag és magas radontartalma miatt nagyon egészséges víznek tartják. Van ezen felül egy egészen sajátos tulajdonsága is: annyira magas a felületi feszültsége, hogy az óvatosan ráhelyezett pénzérme nem süllyed el rajta, valamint három milliméteres magasságig túl lehet tölteni vele egy poharat anélkül, hogy a víz kicsordulna. Az alábbi kép autenticitását a pohár alján ázó Sárkánykút tea levélkéi is megerősítik:

Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs tea

Studiolum blogján olvasom a Teázás szakértővel című pompás kis novellát Liu Xüelin író tollából az önjelölt kínai káder-tea-szakértőről. Nem akarom lelőni a poént, érdemes kinek-kinek elolvasni az eredeti blogbejegyzést, én magam jókat derültem rajta. De ha már teaszakértő, pláne önjelölt, annak itt volnék én is, és ilyen minőségemben nem hagyott nyugodni He Pan elvtárs egyik legutolsó megjegyzése a novella fő tárgyáról, a Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs teáról. "Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen!" - így He Pan. - "Árusnál, piacon végképp nem kapható!"

Na tessék, még egy önjelölt szakértő, aki nem akar arcot veszíteni. Ha tudnám He Pan elvtárs, vagy legalábbis a szóban forgó kínai járási kulturális hivatal méjlcímét, rögtön értesíteném őt, hogy valódi, hamisítatlan korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs - 狮峰龙井, avagy Shi Feng Long Jing - teáért - 2008-as, legelső szedés! - forduljon bizalommal a nemes kínai teák egyik legjelesebb honi szállítójához, a Guangzhou-beli Jing asszonyhoz, akinek boltjában habár borsos áron, de hozzájuthat ehhez a ritka kincshez.


Milyenek is a véletlenek! Studiolum blogja szeptember 16-án jelent meg, én pedig 15-én kaptam visszaigazolást Jingéktől legutóbbi tearendelésemre. Ebben természetesen nem volt a méregdrága Oroszláncsúcs stb. tea, de a novella olvasása után már bánom, hogy legalább egy kis samplert nem rendeltem belőle. Mintha He Pan áradozása kitört volna medréből, átcsapva a mit sem sejtő Jingék tisztes teaüzletének honlapjára, ahol ezt olvassuk a teáról, gyarló fordításomban:

Illat: kellemes és mély párolt bab, nagy tisztaság, erős, ugyanakkor elegáns.

Öntet: a fényes, fűszerű, kiváló tisztaságú halványsárga öntet elárulja, hogy ez a tea valóban magashegyi termés. Az olajosan sűrű öntet a szájban kellemes, sima és élénk érzetet kelt.

Íz: az első benyomás a palettán: frissesség. Kezdetben citrusos jegyet mutat, majd határozott diós ízzel jelentkezik. Az aroma diszkrét, ugyanakkor határozott, a szájpadlás leghátsó részéig hatol. Az íz édes és elképesztően remek, hosszan tartó Hui Gan-nal, gyengébbek és faluról jött fiatal irodalmárok kedvéért: utóízzel.

Eddig He P... izé, Jing. Aki ennek a leírásnak ellen tud állni, sikeres ember nem lehet.

Aki pedig rendelni szeretne, annak érdemes ám sietni, mert valamely hangzhoui teházban azt a rosszmájú szóbeszédet hallottam rebesgetni, hogy Jing asszony a késői megrendelőknek már csak tavalyról maradt, kesernyés fűzfalevelet küld.

2008. szeptember 4., csütörtök

Csapataink Gázánál állnak!

1916. május 9-ének reggelén Jeruzsálem lakói nem mindennapos eseményre ébredtek: az osztrák-magyar monarchia hadseregének négyszáz magyar katonája masírozott be díszmenetben a városba.


Bár a katonák csak átutazóban voltak útban a Negev sivatag felé, rövid látogatásuk több fontos eseményét is megörökítették korabeli naplófeljegyzések és levelek. Ezekből többek közt megtudjuk, hogy az osztrák-magyar zarándokház rektora, Franz Fellinger vezetésében a katonák végiglátogatták a város szent helyeit. Látogatásuk egyik fénypontja a Szentsír-templomban tartott ünnepélyes szentmise volt, melyhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta.


A katonákat rövid jeruzsálemi tartózkodásuk alatt részben az osztrák-magyar zarándokházban, részben a német Szent Pál zarándokházban szállásolták el. Május 13-án továbbmasíroztak dél felé, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, akik május 27. és június 1. között élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. Ennek az egységnek a tisztikarát, amely az osztrák-magyar zarándokházban kvártélyozta be magát, maga a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Philipp Camassei is megtisztelte látogatásával. A pátriárkát díszes katonai tiszteletadással fogadták: a magyar katonák sorfalat álltak a zarándokház előtt, a tiszti kar a bejáratnál várakozott. A pátriárka megjelenésekor rázendített a katonazenekar. A főparancsnok bekísérte a nagytiszteletű vendéget a zarándokház szalonjába, akinek szórakoztatásáról itt egy négytagú magyar cigányzenekar (sic!) gondoskodott. Arról már nem szól a fáma, melyik fáról akasztottak le Jeruzsálemben hirtelenjében egy négytagú cigánybandát. Valószínűbbnek tartom, hogy a magyar katonák közül, vagy az üteget kísérő katonazenekar tagjaiból kerültek ki a rögtönzött kvartett tagjai.


De mit is keresett ez a nyolcszáz magyar katona 1916 közepén a török fennhatóságú Jeruzsálemben? A válaszhoz forgassuk vissza az idő kerekét még másfél évvel.

1915 februárjában a központi hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák-magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. (Kíváncsi lennék, melyik sivatagban folyhatott ez a közös hadgyakorlat...) Ezért 1915 szeptemberében Enver Pasa a Monarchia konstantinápolyi követségéhez fordult, s tüzérségi támogatást kért egy újabb szuezi offenzívához. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi tarackosüteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A hadvezetőségnek nem voltak túlzott illúziói a hadosztály hatékonyságát illetően. Amikor Apostoli Királyunk aláírta a menetparancsot, rezignáltan csak ennyit jegyzett meg: "Na ich glaub doch, die sehn wir nimmer!"

A szuezi frontra küldött von Marno hegyi tarackosüteg - K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno - szinte kizárólag magyar katonákból állt. Ezt megerősíti az a pár tábori képeslap is, amit filatéliai internetes oldalakon találtam: a k.u.k. Gebirgshaubitzbatterie jelzésű lapok feladói és címzettjei is mind magyarok. Van, aki az otthoniakkal a szentföldi látogatás élményét osztja meg, mint a szüleinek író Lukács Lajos:


...de vannak, akiknek szívében a honvágyat és az otthoni szeretettek hiányát még a Szentföld varázsa sem tudja enyhíteni:


Hogy Ritt János tizedes Ritt Magda óbudai lakossal - édesanyja? nővére? - szentföldi élményeit akarta-e megosztani, vagy szívének szomorúságát akarta-e kiönteni, nem tudhatjuk meg a tábori levelezőlap címzésoldaláról:


De térjünk vissza 1916 elejére. A von Marno hegyi tarackosüteget nagy csinnadrattával február végén, március elején indították útnak a Közel-Keletre. Konstantinápolyban keleti pompával fogadták a magyar vitézeket. Útjuk során még több hasonló ünnepélyes fogadtatásban volt részük, így Jeruzsálembe való megérkezésükkor is. A rövid jeruzsálemi tartózkodás után végül mindkét egység megérkezett úticéljához, a Negev sivatagban fekvő Bir Seba/Beer Seba városához. Itt csatlakoztak török szövetségeseikhez, akikkel együtt augusztusban másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi csatornát. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackosütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.

A törökök ezt követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok ezzel szemben 1917. márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. Vesztükre: a magyar tüzérség, akik a front élvonalában felkészülten várták az angol támadást, megsemmisítő csapást mértek az angolokra. Az angolok április 20-án és 21-én újra támadtak Gázánál, immár tankokat is bevetve, de ez a támadás is súlyos angol veszteségekkel végződött, hála a magyar tüzérségnek, akik az embermagasságú kaktuszligetek fedezékéből tizedelték meg taracktűzzel az ellenséget.


1917 októberében harmadszor is angol támadás indult az új parancsnok, Allenby tábornok vezetésével. Az alaposan átszervezett és megerősített angol erőknek ez alkalommal sikerült az áttörés Bir Sebánál, bár csak több napos kemény harc árán, ahol a magyar tüzérek ismét csak derekasan helytálltak. Ha az angol előrenyomulást már nem is lehetett megállítani, tüzéreink vitézül fedezték a török csapatok visszavonulását.

A magyar tarackosütegek később még résztvettek két Jordán-völgyi ütközetben, majd Aleppo irányában vonultak ki Palesztinából.

Ferenc József baljóslata szerencsére alaptalannak bizonyult. Az ütegek a háború befejeztével csupán csekély veszteségről adhattak számot, s miután a többi, a török hadszíntéren harcoló osztrák-magyar egységgel együtt Konstantinápolyban behajózták őket, Trieszten keresztül léphettek ismét hazai földre 1919 tavaszán.