 | Szinte napra pontosan két évvel ezelőtt nagy ambíciókkal nyitottam meg ezt a blogot: azt hittem, legalább heti egy alkalommal sikerül majd írnom egy keveset mindarról, ami foglalkoztat, és amit másokkal megoszthatónak vagy megbeszélésre méltónak tartok. Sajnos, nem így lett: egyrészt be kellett ismernem magam előtt, hogy rettentő lassan és körülményesen írok, másrészt a munkás hétköznapok mókuskereke sem kedvez igazán ennek a műfajnak. Ezért hosszas töprengés után – senki sem vádolhat meg kapkodással: legutóbbi bejegyzésem tavaly áprilisban jelent meg! – úgy határoztam, hogy ezt az önálló blogot végérvényesen lezárom. Se magamat, se esetleges olvasóimat nem kívánom tovább álltatni. Viszont örömmel jelentem be a Nyájas Olvasóknak – ha akadna még ilyen a Két Seng háza táján – hogy mától véglegesen leköltözöm a Wang folyó partjaira, ahol már eddig is közreműködtem egy-egy alkalmi blogbejegyzéssel Pei Di kérésére. Nem ígérem, hogy gyakrabban fogok írni, de azt tapasztalatból tudom, hogy Pei Di minden elképzelhető trükköt be fog vetni, hogy csőbe húzzon egy-egy újabb bejegyzés megírására. Mint tette ezt most is, amikor felajánlotta, hogy néhány régebbi, arra érdemes posztomat újra közzéteszi a Wang folyón, immár angol fordítással együtt. Tehát az új kezdet örömére egy régi-új bejegyzéssel jelentkezem a Wang folyón: Csapataink – még mindig – Gázánál állnak! Azonban most még több képpel, még több szöveggel, újabb sztorikkal, régi előfizetőknek, katonáknak, gyermekeknek féláron! Csak tesssék, csak tesssék, urrrak és szép leányok! |
2010. július 26., hétfő
Költözünk!
2009. április 8., szerda
Másodszor szól a kakas
Ámos Imre: Álmodó rabbi, 1938Hála Julia inspiráló kommentárjának a Szól a kakas már angol nyelvű blogbejegyzése alatt, újabb fantasztikus összefüggésekre derült fény a magyar-zsidó népdal és a szefárd szerelmes dal közt.
Mint írtam, a két dalt összekötő vékonyka kapocs a Cur mi-selo című pijut, amely az egyik dalnak két héber szövegsort, a másiknak pedig dallamot kölcsönzött. A hasonlóság azonban távolról sem merül ki ennyiben. A két dal azonos helyszínen indul: zöld erdőben, illetve virágzó fák között. Az időpontok közt is felfedezhető párhuzam, melyet az első dalban a kakas hajnalt hirdető kukorékolása jelez, míg a szefárd dalban a fülemülék éneke a fa ágná. Az utóbbin a beavatatlan szem hamar átsiklik, ám a régi spanyol költészetben jártas olvasó itt a műfaj egy jellegzetes toposzára ismerhet, amelyet a spanyol költészet az arab aranykor poétikájából vett át: a szerelmesek éjszakai meghitt együttlétének hajnali madárdal vet véget, amely a reggel és a keserű elválás közeledtét hirdeti.
Hasonlóan lényeges közös vonás, hogy a szeretett lény mindkét versben allegorikus madárformában jelenik meg, s az is, ahogy az énekes fájdalmas, epekedő szívvel hívogatja a madarat.
S miért hívogatja? Erre adja mindkét vers talán a legmeglepőbb és legváratlanabb választ: hogy megváltsa őt! A szefárd dal utolsó sorában a megváltás szó szerint szerepel – „salvame” –, míg a Szól a kakas már utolsó strófája egyértelműen a Messiás, a Megváltó eljövetelével kapcsolja össze a szerelmes és szerettének végleges egyesülését.
Ennél szebben nem is záródhatna a magyar hászid dal, a szefárd szerelmes ének és az ünnepi vacsorát záró jámbor héber pijut kapcsolatszövevényét feltáró körutazásunk.
2009. március 27., péntek
Mikor lesz az már?
„Jibbone hamikdos ir cijon tömale, akkor lesz az már” – énekli Sebestyén Márta a Muzsikás együttes Szól a kakas már című albumának címadó dalában.
Sebestyén Márta és a Muzsikás: Szól a kakas már (3'06"). A Szól a kakas már. Magyar zsidó népzene (1992) lemezről.
(Erről a lemezről korábban, a „Bella ciao” feltételezett zsidó gyökerei kapcsán már írt Studiolum. A Muzsikás együttes azokat az öreg cigányzenészeket járta végig, akik valaha az 1944-ben elpusztított máramarosi hászid zsidóság ünnepein zenéltek, s tőlük gyűjtötte össze e közösség egykori dalait.)
| Szól a kakas már
Majd megvirrad már Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár. Micsoda madár, Micsoda madár Sárga lába, kék a szárnya Engem odavár. | Várj, madár, várj
Te csak mindig várj Ha az Isten néked rendelt Tiéd leszek már. Mikor lesz az már, Mikor lesz az már? Jibbone hamikdos ir Cijon tömale Akkor lesz az már. |
Vagyis mikor…?
A CD kísérőfüzetéhez ne forduljunk magyarázatért, itt csak a dal születésének legendás történetét olvashatjuk Szabolcsi Bence tolmácsolásában:
Taub Eizik hászid csodarabbi 1780 körül került Nagykállóra melamednek (tanítónak) a nagykállói rasekol gyerekei mellé, s ott később rabbi lett. A költői lelkű, természetszerető rabbi a legenda szerint mezei sétája közben hallotta a dalt egy pásztorgyerektől, s egy belső hang ellenállhatatlanul ösztönözte őt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két forintért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték, a rabbi megtanulta a dalt, a pásztorgyerek meg elfelejtette. Azóta a felvidéki zsidóság magáénak érzi a nótát, és zsoltáros virrasztásai s egyéb vallásos ünnepei alkalmával mindenütt énekli, mivel annak szövegéből Messiást váró, allegorikus értelmet érez ki.
Magyar pásztorfiútól még az egyszeri csodarabbi is csak tősgyökeres magyar népdalt tud venni. Ezt Szabolcsi Bence sem látja másképp: a Szól a kakas már „egész magyar szövegében és egész dallamában egy jól ismert népdalnak nem is nagyon jelentékeny változata, erőszakkal betoldott héber sorokkal.” („Népdalok”, Az Egyenlőség Képes Folyóirata, 1921.) Ezekről az „erőszakos betoldásokról” még lesz szó. Először arra próbáljunk választ keresni, hogy egy többé-kevésbé tipikus magyar népdal hogyan válhatott ennyire népszerű haszid zsidó dallá?
A nagykállói haszid közösségből származó Ámos Imre (1907-1944) képe: Hajnalvárás, 1939A kérdésre az egyik választ a dallam modalitása adja. A zsidó zene – legyen az akár klezmer, akár liturgikus kántorének – a gregorián zenéhez hasonlóan modusok, skálák, jiddisül shteygerek köré szerveződik. Ezek egyike, az Ahavoh rabboh, amely az ebben a modusban recitált reggeli ima kezdőszavairól nyerte nevét, különlegesen népszerű a haszid zsidók közt: számtalan haszid eredetű klezmerdarab és tish nign – szombatonként és ünnepekkor a rabbi asztalánál, gyakran eksztatikus hangulatban énekelt dal – épül erre a skálára.
Az Ahavoh rabboh egy módosított fríg skálának felel meg – innen ered a klezmerben elterjedt jiddis neve, a freygish –, ahol a skála harmadik foka egy fél hanggal fel van emelve. Szolmizálva: m-f-szi-l-t-d'-r'-m'. Ahogy gyakran a kelet-európai népdaloknak, úgy ennek a skálának sincs egyértelmű „tulajdonosa”: a spanyol flamenco „cigány skála”, az arab és a török zene hijaz maqam néven ismeri. S ha közelebbről megvizsgáljuk kérdéses népdalunkat, a Szól a kakas már-t, ez is pont ugyanerre a bővített terces fríg skálára épül. Ily módon minden változtatás nélkül átvehette a zsidó közösség úgy, hogy dallamvilágában teljesen magáénak érezhette.
Álljon itt egy példa egy ilyen freygish darabra a hagyományos kelet-európai klezmerrepertoárból, az Az du furst avek – „Amikor elmész” – jiddis népdal Joel Rubin (C-klarinét) és Joshua Horowitz (cimbalom) tolmácsolásában. A freygish skála mellett a rubato bevezető és a dal lassú, vontatottan feszes ritmusa is megerősíti a rokonság érzetét:
Rubin & Horowitz: Az Du Furst Avek (3'23"). A Bessarabian Symphony. Early Jewish Instrumental Music (1994) lemezről.
(Joel Rubin és Joshua Horowitz a múlt század fordulójának zsidó hangszeres zenéjét kísérlik meg rekonstruálni Bessarabian Symphony című lemezükön. Hasonlóan a barokk zene előadásaiból ismert historikus irányzathoz, ők is eredeti hangszereken játszva próbálják meg életre kelteni a korabeli előadási gyakorlatot, amelyet fluktuáló ritmika, gazdag ornamentika, glisszandók gyakori használata, és általában a vokális technikákhoz közelebb álló előadásmód jellemez. Lemezük azonban jóval több egyszerű kultúrarcheológiai kirándulásnál: élvezetes, élő, érzékenyen és érzelemgazdagon előadott zene.)
De térjünk most vissza a dal szövegéhez. Az utolsó versszakot leszámítva tipikus magyar szerelmes népdalszöveggel van dolgunk, több ismert magyar népdalból is visszaköszön a szerelmesek madár-allegóriája. Az utolsó versszak azonban késői betoldás, amelyet a dalt magáévá tevő haszid zsidó közösség – talán maga Eizik Taub – költött hozzá, s amely gyökeresen átértelmezi az egész dalt.
A versszak ominózus héber nyelvű sora szó szerinti idézet egy késő középkori pijutból, zsidó liturgikus költeményből. A Cur mi-selo című pijut legkésőbb a 14. században született Észak-Franciaországban ismeretlen költő tollából. A költemény elég hamar elterjedt Európa zsidó közösségeiben, s mind a mai napig felcsendül szombatonként az ünnepi terített asztal mellett az étkezés utáni áldás, a Birkat ha-mazon bevezetőjeként. - Érdekes megjegyezni, hogy a Cur mi-selo ma elterjedt dallama ugyanarra az Ahavoh rabboh modusra épül, mint a Szól a kakas már.
A Cur mi-selo strófái a Birkat ha-mazon egyes áldásaihoz kapcsolódnak, amelyek hálát mondanak az Istentől kapott ételért, az Ősatyáknak örökbe adott földért, majd könyörögnek a Messiás eljöveteléért és a Szentély újjáépüléséért.
Ezekből a könyörgésekből emelte át a Szól a kakas már a pijut utolsó strófájának első sorát: יבנה המקדש עיר ציון תמלא, askenázi kiejtéssel: Jibbone ha-Mikdos, Ir Cijajn tömale. Magyarul: „Felépül a Szentély, és Sion Városa benépesül.” Akkor lesz az már.
Ez a betoldott strófa az Énekek éneke magasságába röpíti fel a dalt. Ahogy a hagyományos rabbinikus értelmezés szerint az Énekek énekének szerelmespárja az Örökkévaló és népének egymás utáni vágyakozását allegorizálja, ugyanúgy a Szól a kakas már énekese a számkivetett zsidó nép képviselőjeként vágyakozik szerelme, az Örökkévaló után, akivel csak a messiási időkben, az Ígéret Földjére való visszatérés és a jeruzsálemi Szentély újjáépítése után egyesülhet.
Így született meg egy potenciálisan zsidó dallamú magyar népdal és egy transzcendenssé emelt szerelmes vers házasságából a mai napig legnépszerűbb magyar nyelvű haszid dal.
De ezzel még távol sincs vége a történetnek. A Cur mi-selo pijutnak, úgy tűnik, titokzatos képessége van a szerelmes költemények megtermékenyítésére. Nagykállótól jó ezer kilométerre délre, a szefárd zsidó kultúrkörben egy másik igen népszerű szerelmes dallal fonódik össze a Cur mi-selo, bár itt nem a szöveg, hanem a dallam közös. A szefárd zsidók a pijut hagyományos dallamára éneklik a Los bilbilicos cantan – „A fülemülék dalolnak” –, illetve a La rosa enflorece – „Virágzik a rózsa” – címeken is ismert dalt.
Savina Yannatou és a Primavera en Salonico: Los bilbilicos cantan – „A fülemülék dalolnak” (4'11"). Az Άνοιξη στη Σαλονίκη (Tavasz Szalonikiben, 1995) lemezről.
(Savina Yannatounak az egykori thesszaloniki szefárd közösség dalait összegyűjtő CD-jéről Studiolum már két bejegyzésében is idézett egy-egy dalt, itt és itt. Ez az anatóliai szefárdságtól elterjedt dal harmadik kedvencünk. A bilbilico, ‘fülemüle’ szó a török bülbül szefárd kicsinyítő képzős alakja, míg a „megsebesül a hold” a magas irodalomból átvett kifejezés a lassan fogyó holdra.)
| La rosa enflorese
hoy en el mes de may mi alma s’escurese firiendose el lunar Los bilbilicos cantan con sospiros de aver, mi alma i mi ventura estan en tu poder. Los bilbilicos cantan en los arvos de la flor, debacho se asentan los ke sufren de amor. Mas presto ven, colomba mas presto ven con mí, mas presto ven, keridha, corre i salvame. | Virágzik a rózsa
most, május hónapban, lelkem elsötétedik ahogy megsebesül a hold. A fülemülék dalolnak vággyal sóhajtozva lelkem és a sorsom a te kezedben van. A fülemülék dalolnak a virágzó fák között a fa alá ülnek le akiket szerelem gyötör. Siess gyorsan, galamb, siess gyorsan hozzám, siess gyorsan, kedvesem, fuss, ments meg engem |
Végül csendüljön fel a Szól a kakas már ma élő leghitelesebb tolmácsolójának, Eizik Taub rabbi hatodik generációs egyenes ági leszármazottjának, Rebbe Menachem Mendel Taubnak, a Kaliver – „Nagykállói” – haszid dinasztia rabbijának az előadásában. Nem tudom, mennyire tud a Kaliver Rebbe magyarul, mindenesetre a Szól a kakas már-t szinte hamisítatlan szabolcsi tájszólásban énekli. Jeruzsálemben, szombatonként, magyar nyelven.
2009. március 15., vasárnap
Egy félreértés
Tegnap este óta megszállottan ud-zenéket hallgatok. Tulajdonképpen egész véletlenül hangolódtam rá ennyire erre a hangszerre és a műfajra. A názáreti ezeregyéjszaka-palota, más néven a Fauzi Azar Hostel, ahol tavaly nyáron volt szerencsém egy pár felejthetetlen napot tölteni, egy-két hete küldött egy hírlevelet, amiben többek közt azt írják, hogy márciusban minden péntek este egy neves ud-játékos, Wisam Gibran ad koncertet náluk. A Fauzi Azar honlapjáról kiderül, hogy Gibran nem ám akárki: Moszkvában és Berlinben tanult zeneszerzést, többek közt Ligetinél és Kurtágnál. Ő alapította meg a názáreti zenei és művészeti főiskolát, emellett az arab-zsidó ifjúsági zenekar karmestereként és számos zenekari mű szerzőjeként is ismert. Emellett kiváló ud-játékos:
A neten keresve igen sok linket találtam "róla". Csak így, idézőjelben, mert kiderült, hogy bármilyen hihetetlen is, de ugyanezzel a névvel létezik egy másik, szintén názáreti születésű ud-játékos, szintén igen híres, de egész más életpályával. Mindkettőjük neve وسام جبران arabul, de a másik - nem Fauzi Azar-os - "Wissam Joubran"-nak írja latin betűkkel a nevét. Ez az utóbbi Wissam egy neves názáreti ud-építő dinasztia sarja, maga is ambiciózus hangszerkészítő. Wissam két szintén ud-játékos testvérével, Samirral és Adnannal összeállva hozta létre a Trio Joubnan együttest, bevallottan a legendás Paco de Lucia-John McLaughlin-Al di Meola flamenco-trió által inspirálva. Akit érdekel, a YouTube-on jó pár élő felvételüket megtalálhatja, az én fülemnek nem tűnik nagyon meggyőzőnek ez az eklektikus, nem kevés "showmanship"-pel fűszerezett fúziós stílus.
No de ha nem kerestem volna rá Wisamra, és rajta és a trión keresztül nem találtam volna rá a legidősebb testvér, Samir szólólemezeire, akkor ez a blogbejegyzés sem született volna meg. Samir a trió összeállása előtt is készített szólólemezeket, ezek közül a második 2001-ben jelent meg, címe سوء فهم , vagyis Sou' Fahm, magyarul "Félreértés".
Sajnos az akalózoldal blog, ahonnan az albumot letöltöttem, csak az album borítójának címoldalát tartalmazta, pedig kíváncsi lennék, mi lehetett az a félreértés, ami Samirt egy egész album megalkotására ihlette. Erről biztos ír a CD kísérőfüzete legalább egy pár sort. Innen-onnan azért sikerült összeszednem egyet s mást a lemez létrejöttének körülményeiről, s Studiolum segítségével az utolsó pillanatban a számok címei is meglettek. Ekkorra már megírtam az egyes darabokhoz a kommentárjaimat, de a címek alapján néhány számról olyan érdekes háttértörténetet találtam, hogy végül ezeket is odaillesztettem az egyes kommentárok végére.
A lemezen alapvetően nem hagyományos arab zenét hallunk, bár a legtöbb szám alaptémája hagyományos arab dallam. Ezekből kiindulva Samir a legkülönbözőbb stílusfajtákkal és harmonizálásokkal kísérletezik, a közös elem az egyes számok között szinte csak az ud jelenléte - bár a harmadik és ötödik számon még az se -, valamint a darabok hármas, ABA-szerű felépítése, ahol az improvizatív középrészt a kezdő téma és annak a darab végén való visszatérése foglalja keretbe.
Mint már említettem, nem igazán kedvelem a fúziós, new age-es, általában world music néven piacra dobott zenéket. A bajom általában nem magával a formával, az eklektikussággal mint olyannal van, hanem azzal, hogy a látványosan feltupírozott forma mögött gyakran sekélyes zenei tartalmat és kevés eredetiséget érzek. Samir albumán viszont olyan személyes hangot és kifejezőerőt vélek felfedezni, amely a darabokat túlemeli az önmagáért való fúziós zene banalitásán, s amely engem személy szerint megfog, felkavar, ámulatba ejt, vagy egyszerűen elgondolkodásra késztet.
Az album drámai felütéssel indít. Monoton, mély dobütések, tibeti khöömeit idéző morgások-sóhajtások, egy négyszer megismételt mély üres kvint harangkondulása, szinte nem e világi hangok után lép be ünnepélyes lassúsággal az udon a téma. A dallam leginkább egy temetési menetet kísérő gyászdalra emlékeztet. A gyászinduló hangulatát megerősíti a dobok kíméletlen ritmikus osztinátója. A középső, improvizatív rész is a kilátástalanság, elkeseredés érzetét kelti. - A This Week in Palestine-nak a lemezt méltató cikke megerősít fenti megérzésemben: a darab címe - Ramallah August 10 - arra a napra utal, amikor a város Al-Tira negyedének rendőrállomását egy izraeli F 18-as lebombázta.
Ramallah August 10 (4'49")
A második szám optimistább hangulatban indít. Samir mindent megtesz azért, hogy a hallgató stílusérzékét teljesen felborítsa! A kezdő zongorafutam és az első ütem dobjai és szintetikus vonósai egy algériai kávéház tipikus arab-francia hangulatát idézik. Az első-második ütem során viszont rögtön felismerhető lesz az argentín tangó ritmusa. Az indítás méltóságteljes eleganciáját a második ütem után belépő keményen atonálisan dzsesszes harmóniáknak csak azért nem sikerül felborítaniuk, mert pár ütem után visszatér az európai fülnek oly kedves, szinte édeskésen ismerős tonalitás. Ezek után lép be a csábítóan fülbemászó téma udon, amelyet nemsokára egy fuvola követ. A darab sokáig ebben a meghitt tonális világban marad, komplex arab ritmikával és a kíséretben némi visszafogottan pikáns "alzsíri" disszonanciával fűszerezve. Az improvizatív középrészt a zongora progresszív rockos (!) felütései jelzik előre. A középső rész ismét újabb világba visz: a szinte követhetetlenül komplex harmóniák a Jethro Thull, Genesis és a progresszív rock más jeles képviselőinek is dicsőségére válnának. A progresszív harmóniákat hamarosan egész hangos skálára alapozott többszólamú dallamfrázisok váltják fel, amelyek egészen debussys színezetet adnak a darabnak. Majd ismét a progresszív rockot és Ian Anderson frenetikus fuvolajátékát idézik a hamarosan belépő osztinátó dobok és pszichedelikus fuvolaszólók. A fuvola és a zongora egzaltált uniszónója és az izgatott dobszólók visznek fel a csúcsig - majd hirtelen csend, és az udon ünnepélyes lassúsággal ismét felcsendül a bevezető téma, minden nyugalmával és melankólikus fájdalmával együtt.
Lamma Bada (8'46")
A darab témája egy Közel-Kelet-szerte ismert nagyon régi, andalúz arab dallam, a Lamma Bada, szabad fordításban: "Amikor ringó léptekkel elindult". Hagyományos előadásban meghallgatható itt.
A következő szám címe Nafas, vagyis "Lélegzet". A darab nem is más, mint öt mély lélegzetvétel! Három belégzés, kettő ki. Talán a kezdő és végző belélegzés lenne a téma, és a középső három az improvizáció...?
Nafas (0'24")
Nem tudni, nincs is idő gondolkozásra, mert a következő tétel attacca indít. Az ud Albéniz ismert Asturiasába csap, azonban olyan, az eredeti darabban nem létező vonószenekari harmóniák zokognak a háttérben, amik Albéniz idilli darabját apokaliptikus vízióvá alakítják át. Nemsokára belépnek az utolsó ítélet trombitái is. A darab középrészének időtlen nyugalmát ez után a bevezető után letargiának, végső lemondásnak élem meg. A virtuóz improvizáció alapvetően hagyományos arab stílusra utal, de kis figyelemmel felfedezhetünk benne itt-ott utalásokat Albéniz Asturiasára is. A darab az apokaliptikus, egzaltált téma visszatérésével zárul. Nagy kár, hogy a zenekari kíséret - nemcsak ebben, hanem az album összes többi darabjában is - szintetizátorról megy.
Asturias (5'20")
Samir Jubran amúgy korántsem az első, aki Albéniz darabját udon játssza: előtte nem kisebb mester interpretálta a darabot ezen a hangszeren mint maga az Ud Királya, Farid al-Atrash. Aki a történelmi pillanat átélésének kedvéért hajlandó tolerálni a histórikus hang- és képminőséget, kattintson ide. Faridról a későbbiekben lesz még szó!
A következő darab fájdalmas arab furulyaszóló. A cím is egyszerűen Nay, ami a hagyományos arab hétlyukú furulya neve. Hangzása a magyar hosszi furugla hangjára emlékeztet.
Nay (1'39")
Mintha a furulya jajongása csak bevezető lett volna a következő számhoz. Könnyed dzsesszes kíséret ad hátteret az ud fülbemászó dallamához. Az udhoz társul nemsokára az előbbi furulya is. A stílus itt már nagyon európai, hagyományos lassú rockzenére - vagy talán inkább amerikai folkra - emlékeztet. Ez a darab talán kissé banálisabb, mint az előzők, de ennyi dráma és érzelmi vihar után ez most egyenesen jól is esik. - A szám címe Turab Ahmar, "Vörös föld".
Turab Ahmar (4'18")
A következő darab teljesen hagyományos arab zenének tűnik. Két, negyedhangokra hangolt ud kígyózó, egymás körül keringő duója, néha együtt haladnak, néha eltávoznak egymástól, majd újból összefonódnak egy szólamban. Az improvizatív középrész felépítése is teljesen hagyományos: először az egyik ud mondja el a magáét, közben a másik egy-két odapengetett hanggal "belehümmög", majd mikor az első szépen lekerekítette a magáét egy kádenciával, belép a második ud, most az első kísér csak, jószerint csak az alaphang pengetésével, majd ismét szerepcsere, s amikor már nem bírnak magukkal, szépen összefonódva egy diszkrét duettel zárják a tételt. - A darab címe Duet al Nisf Al Akhar, ami olyasmit jelent, mint "A másik fél duettje" (?).
Duet al Nisf Al Akhar (4'54")
A szintetizátorzenekar tuttijával robban be a következő szám. Számomra talán ebben a darabban a legelviselhetetlenebb a szintetizátorhangzás: régi egyiptomi romantikus mozifilm agyonjátszott kópiáját látom magam előtt, már várom a romantikus főhős elcsuklón feltörő tenorját, de helyette - hála Istennek - az ud lép be egy melankolikus témával. A középrész, amelyet az ud dominál, érzésem szerint nem elég karakteres, és kissé túl hosszúra is sikeredett. Szinte megváltás, amikor a klisészerű szintetizátortrombiták belépnek egy-egy ébresztő erejére. A klisészerű egyiptomi filmzene annyira banális, hogy már-már kész élvezet hallgatni. A végén az együttes egy balkáni körtáncba tör ki, és ezzel, no meg egy kis ízléstelen accelerandóval meg egy nyálas akkorddal végződik az egész. Happy end. Kérjük, hogy az üres kóláspoharat és a pattogatott kukoricás zacskót ne felejtsék az ülésen.
Lahn al Khuloud (7'18")
Már készen voltam a fenti elemzéssel, amikor rátaláltam a darab eredeti forrására. S láss csodát, a darab valóban filmzene, egy 1952-es egyiptomi film, a Lahn al Khuloud - "Örök dallam" - témája! A zene szerzője és a film főszereplője pedig nem más mint az Ud Királya, a libanoni drúz hercegi család sarja, Farid al-Atrash, aki amellett, hogy virtuóz udjátékos volt - a mai napig a legnagyobb elismerés, amit egy arab udjátékos kaphat a közönségtől, a Ya Farid!, azaz "Valóságos Farid!" bekiabálás -, több mint harminc filmben törte össze az ifjú egyiptomi hölgyek szívét. Aki pedig meg akarná hallgatni az eredeti filmzenét, természetesen valódi "agyonjátszott-kópia"-hangon, bátran kattintson ide.
Az album a Syrius együttes Az ördög álarcosbálja című, nagyon progresszív dzsesszes-rockos albumának parafrázisával zárul. Egy az egyben ugyanaz a harmóniavilág, lüktetés, hangszerelés, hirtelen váltások, újraindítások. Már csak Orszáczky Miklós rekedtes hangja hiányzik ahhoz, hogy az illúzió teljes legyen. - A darab címe Badiyat al-Mareekh, "Marsbéli sivatag".
Badiyat al-Mareekh (5'13")
Végül egy kis rejtvény a kihívásokat kedvelő olvasónak. A This Week in Palestine írja a lemezt méltató cikkében, hogy a kortárs és dzsessz-stílusban írt számok mellett olyan klasszikusok is helyet kaptak a lemezen, mint a 18. sz-i Ishaq Al-Bineez egyik szerzeménye. Nos, melyik ez az örökzöld darab?
A neten keresve igen sok linket találtam "róla". Csak így, idézőjelben, mert kiderült, hogy bármilyen hihetetlen is, de ugyanezzel a névvel létezik egy másik, szintén názáreti születésű ud-játékos, szintén igen híres, de egész más életpályával. Mindkettőjük neve وسام جبران arabul, de a másik - nem Fauzi Azar-os - "Wissam Joubran"-nak írja latin betűkkel a nevét. Ez az utóbbi Wissam egy neves názáreti ud-építő dinasztia sarja, maga is ambiciózus hangszerkészítő. Wissam két szintén ud-játékos testvérével, Samirral és Adnannal összeállva hozta létre a Trio Joubnan együttest, bevallottan a legendás Paco de Lucia-John McLaughlin-Al di Meola flamenco-trió által inspirálva. Akit érdekel, a YouTube-on jó pár élő felvételüket megtalálhatja, az én fülemnek nem tűnik nagyon meggyőzőnek ez az eklektikus, nem kevés "showmanship"-pel fűszerezett fúziós stílus.
No de ha nem kerestem volna rá Wisamra, és rajta és a trión keresztül nem találtam volna rá a legidősebb testvér, Samir szólólemezeire, akkor ez a blogbejegyzés sem született volna meg. Samir a trió összeállása előtt is készített szólólemezeket, ezek közül a második 2001-ben jelent meg, címe سوء فهم , vagyis Sou' Fahm, magyarul "Félreértés".
Sajnos az a
A lemezen alapvetően nem hagyományos arab zenét hallunk, bár a legtöbb szám alaptémája hagyományos arab dallam. Ezekből kiindulva Samir a legkülönbözőbb stílusfajtákkal és harmonizálásokkal kísérletezik, a közös elem az egyes számok között szinte csak az ud jelenléte - bár a harmadik és ötödik számon még az se -, valamint a darabok hármas, ABA-szerű felépítése, ahol az improvizatív középrészt a kezdő téma és annak a darab végén való visszatérése foglalja keretbe.
Mint már említettem, nem igazán kedvelem a fúziós, new age-es, általában world music néven piacra dobott zenéket. A bajom általában nem magával a formával, az eklektikussággal mint olyannal van, hanem azzal, hogy a látványosan feltupírozott forma mögött gyakran sekélyes zenei tartalmat és kevés eredetiséget érzek. Samir albumán viszont olyan személyes hangot és kifejezőerőt vélek felfedezni, amely a darabokat túlemeli az önmagáért való fúziós zene banalitásán, s amely engem személy szerint megfog, felkavar, ámulatba ejt, vagy egyszerűen elgondolkodásra késztet.
Az album drámai felütéssel indít. Monoton, mély dobütések, tibeti khöömeit idéző morgások-sóhajtások, egy négyszer megismételt mély üres kvint harangkondulása, szinte nem e világi hangok után lép be ünnepélyes lassúsággal az udon a téma. A dallam leginkább egy temetési menetet kísérő gyászdalra emlékeztet. A gyászinduló hangulatát megerősíti a dobok kíméletlen ritmikus osztinátója. A középső, improvizatív rész is a kilátástalanság, elkeseredés érzetét kelti. - A This Week in Palestine-nak a lemezt méltató cikke megerősít fenti megérzésemben: a darab címe - Ramallah August 10 - arra a napra utal, amikor a város Al-Tira negyedének rendőrállomását egy izraeli F 18-as lebombázta.
Ramallah August 10 (4'49")
A második szám optimistább hangulatban indít. Samir mindent megtesz azért, hogy a hallgató stílusérzékét teljesen felborítsa! A kezdő zongorafutam és az első ütem dobjai és szintetikus vonósai egy algériai kávéház tipikus arab-francia hangulatát idézik. Az első-második ütem során viszont rögtön felismerhető lesz az argentín tangó ritmusa. Az indítás méltóságteljes eleganciáját a második ütem után belépő keményen atonálisan dzsesszes harmóniáknak csak azért nem sikerül felborítaniuk, mert pár ütem után visszatér az európai fülnek oly kedves, szinte édeskésen ismerős tonalitás. Ezek után lép be a csábítóan fülbemászó téma udon, amelyet nemsokára egy fuvola követ. A darab sokáig ebben a meghitt tonális világban marad, komplex arab ritmikával és a kíséretben némi visszafogottan pikáns "alzsíri" disszonanciával fűszerezve. Az improvizatív középrészt a zongora progresszív rockos (!) felütései jelzik előre. A középső rész ismét újabb világba visz: a szinte követhetetlenül komplex harmóniák a Jethro Thull, Genesis és a progresszív rock más jeles képviselőinek is dicsőségére válnának. A progresszív harmóniákat hamarosan egész hangos skálára alapozott többszólamú dallamfrázisok váltják fel, amelyek egészen debussys színezetet adnak a darabnak. Majd ismét a progresszív rockot és Ian Anderson frenetikus fuvolajátékát idézik a hamarosan belépő osztinátó dobok és pszichedelikus fuvolaszólók. A fuvola és a zongora egzaltált uniszónója és az izgatott dobszólók visznek fel a csúcsig - majd hirtelen csend, és az udon ünnepélyes lassúsággal ismét felcsendül a bevezető téma, minden nyugalmával és melankólikus fájdalmával együtt.
Lamma Bada (8'46")
A darab témája egy Közel-Kelet-szerte ismert nagyon régi, andalúz arab dallam, a Lamma Bada, szabad fordításban: "Amikor ringó léptekkel elindult". Hagyományos előadásban meghallgatható itt.
A következő szám címe Nafas, vagyis "Lélegzet". A darab nem is más, mint öt mély lélegzetvétel! Három belégzés, kettő ki. Talán a kezdő és végző belélegzés lenne a téma, és a középső három az improvizáció...?
Nafas (0'24")
Nem tudni, nincs is idő gondolkozásra, mert a következő tétel attacca indít. Az ud Albéniz ismert Asturiasába csap, azonban olyan, az eredeti darabban nem létező vonószenekari harmóniák zokognak a háttérben, amik Albéniz idilli darabját apokaliptikus vízióvá alakítják át. Nemsokára belépnek az utolsó ítélet trombitái is. A darab középrészének időtlen nyugalmát ez után a bevezető után letargiának, végső lemondásnak élem meg. A virtuóz improvizáció alapvetően hagyományos arab stílusra utal, de kis figyelemmel felfedezhetünk benne itt-ott utalásokat Albéniz Asturiasára is. A darab az apokaliptikus, egzaltált téma visszatérésével zárul. Nagy kár, hogy a zenekari kíséret - nemcsak ebben, hanem az album összes többi darabjában is - szintetizátorról megy.
Asturias (5'20")
Samir Jubran amúgy korántsem az első, aki Albéniz darabját udon játssza: előtte nem kisebb mester interpretálta a darabot ezen a hangszeren mint maga az Ud Királya, Farid al-Atrash. Aki a történelmi pillanat átélésének kedvéért hajlandó tolerálni a histórikus hang- és képminőséget, kattintson ide. Faridról a későbbiekben lesz még szó!
A következő darab fájdalmas arab furulyaszóló. A cím is egyszerűen Nay, ami a hagyományos arab hétlyukú furulya neve. Hangzása a magyar hosszi furugla hangjára emlékeztet.
Nay (1'39")
Mintha a furulya jajongása csak bevezető lett volna a következő számhoz. Könnyed dzsesszes kíséret ad hátteret az ud fülbemászó dallamához. Az udhoz társul nemsokára az előbbi furulya is. A stílus itt már nagyon európai, hagyományos lassú rockzenére - vagy talán inkább amerikai folkra - emlékeztet. Ez a darab talán kissé banálisabb, mint az előzők, de ennyi dráma és érzelmi vihar után ez most egyenesen jól is esik. - A szám címe Turab Ahmar, "Vörös föld".
Turab Ahmar (4'18")
A következő darab teljesen hagyományos arab zenének tűnik. Két, negyedhangokra hangolt ud kígyózó, egymás körül keringő duója, néha együtt haladnak, néha eltávoznak egymástól, majd újból összefonódnak egy szólamban. Az improvizatív középrész felépítése is teljesen hagyományos: először az egyik ud mondja el a magáét, közben a másik egy-két odapengetett hanggal "belehümmög", majd mikor az első szépen lekerekítette a magáét egy kádenciával, belép a második ud, most az első kísér csak, jószerint csak az alaphang pengetésével, majd ismét szerepcsere, s amikor már nem bírnak magukkal, szépen összefonódva egy diszkrét duettel zárják a tételt. - A darab címe Duet al Nisf Al Akhar, ami olyasmit jelent, mint "A másik fél duettje" (?).
Duet al Nisf Al Akhar (4'54")
A szintetizátorzenekar tuttijával robban be a következő szám. Számomra talán ebben a darabban a legelviselhetetlenebb a szintetizátorhangzás: régi egyiptomi romantikus mozifilm agyonjátszott kópiáját látom magam előtt, már várom a romantikus főhős elcsuklón feltörő tenorját, de helyette - hála Istennek - az ud lép be egy melankolikus témával. A középrész, amelyet az ud dominál, érzésem szerint nem elég karakteres, és kissé túl hosszúra is sikeredett. Szinte megváltás, amikor a klisészerű szintetizátortrombiták belépnek egy-egy ébresztő erejére. A klisészerű egyiptomi filmzene annyira banális, hogy már-már kész élvezet hallgatni. A végén az együttes egy balkáni körtáncba tör ki, és ezzel, no meg egy kis ízléstelen accelerandóval meg egy nyálas akkorddal végződik az egész. Happy end. Kérjük, hogy az üres kóláspoharat és a pattogatott kukoricás zacskót ne felejtsék az ülésen.
Lahn al Khuloud (7'18")
Már készen voltam a fenti elemzéssel, amikor rátaláltam a darab eredeti forrására. S láss csodát, a darab valóban filmzene, egy 1952-es egyiptomi film, a Lahn al Khuloud - "Örök dallam" - témája! A zene szerzője és a film főszereplője pedig nem más mint az Ud Királya, a libanoni drúz hercegi család sarja, Farid al-Atrash, aki amellett, hogy virtuóz udjátékos volt - a mai napig a legnagyobb elismerés, amit egy arab udjátékos kaphat a közönségtől, a Ya Farid!, azaz "Valóságos Farid!" bekiabálás -, több mint harminc filmben törte össze az ifjú egyiptomi hölgyek szívét. Aki pedig meg akarná hallgatni az eredeti filmzenét, természetesen valódi "agyonjátszott-kópia"-hangon, bátran kattintson ide.
Az album a Syrius együttes Az ördög álarcosbálja című, nagyon progresszív dzsesszes-rockos albumának parafrázisával zárul. Egy az egyben ugyanaz a harmóniavilág, lüktetés, hangszerelés, hirtelen váltások, újraindítások. Már csak Orszáczky Miklós rekedtes hangja hiányzik ahhoz, hogy az illúzió teljes legyen. - A darab címe Badiyat al-Mareekh, "Marsbéli sivatag".
Badiyat al-Mareekh (5'13")
Végül egy kis rejtvény a kihívásokat kedvelő olvasónak. A This Week in Palestine írja a lemezt méltató cikkében, hogy a kortárs és dzsessz-stílusban írt számok mellett olyan klasszikusok is helyet kaptak a lemezen, mint a 18. sz-i Ishaq Al-Bineez egyik szerzeménye. Nos, melyik ez az örökzöld darab?
2008. szeptember 17., szerda
Tigrisugrás-forrás
Meg kell vallanom, talán túl szigorú voltam He Pan elvtárssal, amikor azt vetettem szemére, hogy el akarja előttünk titkolni, hogy a hozzánk hasonló földi halandók is hozzájuthatnak a híres-nevezetes Oroszláncsúcs teához. Azt viszont a javára kell írnom, hogy nem felejtette el felhívni a figyelmet arra, hogy "Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!"
Bármennyire is lenyűgöző Jingék kínai teaválasztéka, Tigrisugrásvízben még ők sem szállítóképesek. Ezért a különlegességért, amelyet a kínaiak országuk harmadik legjobb vizének tartanak, el kell zarándokolnunk abba a Hangzhouba, ahol a Sárkánykút tea is terem. Itt található az a Hu Pao Quan - 虎跑泉 -, avagy Tigrisugrás nevű forrás, amelyet a helyiek a Sárkánykút teával együtt "a Nyugati tó két csodája"-ként emlegetnek.
Honnan a név? Valamikor a Tang dinasztia idejében (618-917) itt, a Daci hegy lábánál álló templomban élt egy szerzetes, bizonyos Xing Kong. A szerzetesnek rengeteg erőfeszítésébe és utánajárásába tellett, hogy beszerezze mindennapos vízszükségletét, s emiatt egy nap elhatározta, hogy végleg elhagyja a templomot. Ugyanazon éjszaka azonban álmot látott: az Égiek közül megjelent neki valaki, s megjövendölte, hogy nemsokára két tigris fog megjelenni, s forrást fog neki ásni. S valóban: másnap reggel két hatalmas tigris ugrott elő a Heng Shan hegységből, és mancsukkal gödröt ástak a bámuló szerzetes előtt. A gödörből azonnal tiszta, édes forrásvíz buggyant elő.
A forrás vizét a mai napig nagy becsben tartják a helyiek, és akár órákon át is állnak hosszú sorokban, hogy a forrás vizét kannákban és palackokban hazavihessék mindennapi Sárkánykút teájukhoz.
A Tigrisugrás-forrás vize nem csak különleges tisztaságáról és édes ízéről híres: alacsony ásványianyag és magas radontartalma miatt nagyon egészséges víznek tartják. Van ezen felül egy egészen sajátos tulajdonsága is: annyira magas a felületi feszültsége, hogy az óvatosan ráhelyezett pénzérme nem süllyed el rajta, valamint három milliméteres magasságig túl lehet tölteni vele egy poharat anélkül, hogy a víz kicsordulna. Az alábbi kép autenticitását a pohár alján ázó Sárkánykút tea levélkéi is megerősítik:
Bármennyire is lenyűgöző Jingék kínai teaválasztéka, Tigrisugrásvízben még ők sem szállítóképesek. Ezért a különlegességért, amelyet a kínaiak országuk harmadik legjobb vizének tartanak, el kell zarándokolnunk abba a Hangzhouba, ahol a Sárkánykút tea is terem. Itt található az a Hu Pao Quan - 虎跑泉 -, avagy Tigrisugrás nevű forrás, amelyet a helyiek a Sárkánykút teával együtt "a Nyugati tó két csodája"-ként emlegetnek.
Honnan a név? Valamikor a Tang dinasztia idejében (618-917) itt, a Daci hegy lábánál álló templomban élt egy szerzetes, bizonyos Xing Kong. A szerzetesnek rengeteg erőfeszítésébe és utánajárásába tellett, hogy beszerezze mindennapos vízszükségletét, s emiatt egy nap elhatározta, hogy végleg elhagyja a templomot. Ugyanazon éjszaka azonban álmot látott: az Égiek közül megjelent neki valaki, s megjövendölte, hogy nemsokára két tigris fog megjelenni, s forrást fog neki ásni. S valóban: másnap reggel két hatalmas tigris ugrott elő a Heng Shan hegységből, és mancsukkal gödröt ástak a bámuló szerzetes előtt. A gödörből azonnal tiszta, édes forrásvíz buggyant elő.
A forrás vizét a mai napig nagy becsben tartják a helyiek, és akár órákon át is állnak hosszú sorokban, hogy a forrás vizét kannákban és palackokban hazavihessék mindennapi Sárkánykút teájukhoz.
A Tigrisugrás-forrás vize nem csak különleges tisztaságáról és édes ízéről híres: alacsony ásványianyag és magas radontartalma miatt nagyon egészséges víznek tartják. Van ezen felül egy egészen sajátos tulajdonsága is: annyira magas a felületi feszültsége, hogy az óvatosan ráhelyezett pénzérme nem süllyed el rajta, valamint három milliméteres magasságig túl lehet tölteni vele egy poharat anélkül, hogy a víz kicsordulna. Az alábbi kép autenticitását a pohár alján ázó Sárkánykút tea levélkéi is megerősítik:
Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs tea
Studiolum blogján olvasom a Teázás szakértővel című pompás kis novellát Liu Xüelin író tollából az önjelölt kínai káder-tea-szakértőről. Nem akarom lelőni a poént, érdemes kinek-kinek elolvasni az eredeti blogbejegyzést, én magam jókat derültem rajta. De ha már teaszakértő, pláne önjelölt, annak itt volnék én is, és ilyen minőségemben nem hagyott nyugodni He Pan elvtárs egyik legutolsó megjegyzése a novella fő tárgyáról, a Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs teáról. "Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen!" - így He Pan. - "Árusnál, piacon végképp nem kapható!"
Na tessék, még egy önjelölt szakértő, aki nem akar arcot veszíteni. Ha tudnám He Pan elvtárs, vagy legalábbis a szóban forgó kínai járási kulturális hivatal méjlcímét, rögtön értesíteném őt, hogy valódi, hamisítatlan korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs - 狮峰龙井, avagy Shi Feng Long Jing - teáért - 2008-as, legelső szedés! - forduljon bizalommal a nemes kínai teák egyik legjelesebb honi szállítójához, a Guangzhou-beli Jing asszonyhoz, akinek boltjában habár borsos áron, de hozzájuthat ehhez a ritka kincshez.
Milyenek is a véletlenek! Studiolum blogja szeptember 16-án jelent meg, én pedig 15-én kaptam visszaigazolást Jingéktől legutóbbi tearendelésemre. Ebben természetesen nem volt a méregdrága Oroszláncsúcs stb. tea, de a novella olvasása után már bánom, hogy legalább egy kis samplert nem rendeltem belőle. Mintha He Pan áradozása kitört volna medréből, átcsapva a mit sem sejtő Jingék tisztes teaüzletének honlapjára, ahol ezt olvassuk a teáról, gyarló fordításomban:
Illat: kellemes és mély párolt bab, nagy tisztaság, erős, ugyanakkor elegáns.
Öntet: a fényes, fűszerű, kiváló tisztaságú halványsárga öntet elárulja, hogy ez a tea valóban magashegyi termés. Az olajosan sűrű öntet a szájban kellemes, sima és élénk érzetet kelt.
Íz: az első benyomás a palettán: frissesség. Kezdetben citrusos jegyet mutat, majd határozott diós ízzel jelentkezik. Az aroma diszkrét, ugyanakkor határozott, a szájpadlás leghátsó részéig hatol. Az íz édes és elképesztően remek, hosszan tartó Hui Gan-nal, gyengébbek és faluról jött fiatal irodalmárok kedvéért: utóízzel.
Eddig He P... izé, Jing. Aki ennek a leírásnak ellen tud állni, sikeres ember nem lehet.
Aki pedig rendelni szeretne, annak érdemes ám sietni, mert valamely hangzhoui teházban azt a rosszmájú szóbeszédet hallottam rebesgetni, hogy Jing asszony a késői megrendelőknek már csak tavalyról maradt, kesernyés fűzfalevelet küld.
Na tessék, még egy önjelölt szakértő, aki nem akar arcot veszíteni. Ha tudnám He Pan elvtárs, vagy legalábbis a szóban forgó kínai járási kulturális hivatal méjlcímét, rögtön értesíteném őt, hogy valódi, hamisítatlan korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs - 狮峰龙井, avagy Shi Feng Long Jing - teáért - 2008-as, legelső szedés! - forduljon bizalommal a nemes kínai teák egyik legjelesebb honi szállítójához, a Guangzhou-beli Jing asszonyhoz, akinek boltjában habár borsos áron, de hozzájuthat ehhez a ritka kincshez.
Milyenek is a véletlenek! Studiolum blogja szeptember 16-án jelent meg, én pedig 15-én kaptam visszaigazolást Jingéktől legutóbbi tearendelésemre. Ebben természetesen nem volt a méregdrága Oroszláncsúcs stb. tea, de a novella olvasása után már bánom, hogy legalább egy kis samplert nem rendeltem belőle. Mintha He Pan áradozása kitört volna medréből, átcsapva a mit sem sejtő Jingék tisztes teaüzletének honlapjára, ahol ezt olvassuk a teáról, gyarló fordításomban:
Illat: kellemes és mély párolt bab, nagy tisztaság, erős, ugyanakkor elegáns.
Öntet: a fényes, fűszerű, kiváló tisztaságú halványsárga öntet elárulja, hogy ez a tea valóban magashegyi termés. Az olajosan sűrű öntet a szájban kellemes, sima és élénk érzetet kelt.
Íz: az első benyomás a palettán: frissesség. Kezdetben citrusos jegyet mutat, majd határozott diós ízzel jelentkezik. Az aroma diszkrét, ugyanakkor határozott, a szájpadlás leghátsó részéig hatol. Az íz édes és elképesztően remek, hosszan tartó Hui Gan-nal, gyengébbek és faluról jött fiatal irodalmárok kedvéért: utóízzel.
Eddig He P... izé, Jing. Aki ennek a leírásnak ellen tud állni, sikeres ember nem lehet.
Aki pedig rendelni szeretne, annak érdemes ám sietni, mert valamely hangzhoui teházban azt a rosszmájú szóbeszédet hallottam rebesgetni, hogy Jing asszony a késői megrendelőknek már csak tavalyról maradt, kesernyés fűzfalevelet küld.
2008. szeptember 4., csütörtök
Csapataink Gázánál állnak!
1916. május 9-ének reggelén Jeruzsálem lakói nem mindennapos eseményre ébredtek: az osztrák-magyar monarchia hadseregének négyszáz magyar katonája masírozott be díszmenetben a városba.
Bár a katonák csak átutazóban voltak útban a Negev sivatag felé, rövid látogatásuk több fontos eseményét is megörökítették korabeli naplófeljegyzések és levelek. Ezekből többek közt megtudjuk, hogy az osztrák-magyar zarándokház rektora, Franz Fellinger vezetésében a katonák végiglátogatták a város szent helyeit. Látogatásuk egyik fénypontja a Szentsír-templomban tartott ünnepélyes szentmise volt, melyhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta.
A katonákat rövid jeruzsálemi tartózkodásuk alatt részben az osztrák-magyar zarándokházban, részben a német Szent Pál zarándokházban szállásolták el. Május 13-án továbbmasíroztak dél felé, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, akik május 27. és június 1. között élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. Ennek az egységnek a tisztikarát, amely az osztrák-magyar zarándokházban kvártélyozta be magát, maga a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Philipp Camassei is megtisztelte látogatásával. A pátriárkát díszes katonai tiszteletadással fogadták: a magyar katonák sorfalat álltak a zarándokház előtt, a tiszti kar a bejáratnál várakozott. A pátriárka megjelenésekor rázendített a katonazenekar. A főparancsnok bekísérte a nagytiszteletű vendéget a zarándokház szalonjába, akinek szórakoztatásáról itt egy négytagú magyar cigányzenekar (sic!) gondoskodott. Arról már nem szól a fáma, melyik fáról akasztottak le Jeruzsálemben hirtelenjében egy négytagú cigánybandát. Valószínűbbnek tartom, hogy a magyar katonák közül, vagy az üteget kísérő katonazenekar tagjaiból kerültek ki a rögtönzött kvartett tagjai.
De mit is keresett ez a nyolcszáz magyar katona 1916 közepén a török fennhatóságú Jeruzsálemben? A válaszhoz forgassuk vissza az idő kerekét még másfél évvel.
1915 februárjában a központi hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák-magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. (Kíváncsi lennék, melyik sivatagban folyhatott ez a közös hadgyakorlat...) Ezért 1915 szeptemberében Enver Pasa a Monarchia konstantinápolyi követségéhez fordult, s tüzérségi támogatást kért egy újabb szuezi offenzívához. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi tarackosüteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A hadvezetőségnek nem voltak túlzott illúziói a hadosztály hatékonyságát illetően. Amikor Apostoli Királyunk aláírta a menetparancsot, rezignáltan csak ennyit jegyzett meg: "Na ich glaub doch, die sehn wir nimmer!"
A szuezi frontra küldött von Marno hegyi tarackosüteg - K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno - szinte kizárólag magyar katonákból állt. Ezt megerősíti az a pár tábori képeslap is, amit filatéliai internetes oldalakon találtam: a k.u.k. Gebirgshaubitzbatterie jelzésű lapok feladói és címzettjei is mind magyarok. Van, aki az otthoniakkal a szentföldi látogatás élményét osztja meg, mint a szüleinek író Lukács Lajos:
...de vannak, akiknek szívében a honvágyat és az otthoni szeretettek hiányát még a Szentföld varázsa sem tudja enyhíteni:
Hogy Ritt János tizedes Ritt Magda óbudai lakossal - édesanyja? nővére? - szentföldi élményeit akarta-e megosztani, vagy szívének szomorúságát akarta-e kiönteni, nem tudhatjuk meg a tábori levelezőlap címzésoldaláról:
De térjünk vissza 1916 elejére. A von Marno hegyi tarackosüteget nagy csinnadrattával február végén, március elején indították útnak a Közel-Keletre. Konstantinápolyban keleti pompával fogadták a magyar vitézeket. Útjuk során még több hasonló ünnepélyes fogadtatásban volt részük, így Jeruzsálembe való megérkezésükkor is. A rövid jeruzsálemi tartózkodás után végül mindkét egység megérkezett úticéljához, a Negev sivatagban fekvő Bir Seba/Beer Seba városához. Itt csatlakoztak török szövetségeseikhez, akikkel együtt augusztusban másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi csatornát. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackosütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.
A törökök ezt követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok ezzel szemben 1917. márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. Vesztükre: a magyar tüzérség, akik a front élvonalában felkészülten várták az angol támadást, megsemmisítő csapást mértek az angolokra. Az angolok április 20-án és 21-én újra támadtak Gázánál, immár tankokat is bevetve, de ez a támadás is súlyos angol veszteségekkel végződött, hála a magyar tüzérségnek, akik az embermagasságú kaktuszligetek fedezékéből tizedelték meg taracktűzzel az ellenséget.
1917 októberében harmadszor is angol támadás indult az új parancsnok, Allenby tábornok vezetésével. Az alaposan átszervezett és megerősített angol erőknek ez alkalommal sikerült az áttörés Bir Sebánál, bár csak több napos kemény harc árán, ahol a magyar tüzérek ismét csak derekasan helytálltak. Ha az angol előrenyomulást már nem is lehetett megállítani, tüzéreink vitézül fedezték a török csapatok visszavonulását.
A magyar tarackosütegek később még résztvettek két Jordán-völgyi ütközetben, majd Aleppo irányában vonultak ki Palesztinából.
Ferenc József baljóslata szerencsére alaptalannak bizonyult. Az ütegek a háború befejeztével csupán csekély veszteségről adhattak számot, s miután a többi, a török hadszíntéren harcoló osztrák-magyar egységgel együtt Konstantinápolyban behajózták őket, Trieszten keresztül léphettek ismét hazai földre 1919 tavaszán.
Bár a katonák csak átutazóban voltak útban a Negev sivatag felé, rövid látogatásuk több fontos eseményét is megörökítették korabeli naplófeljegyzések és levelek. Ezekből többek közt megtudjuk, hogy az osztrák-magyar zarándokház rektora, Franz Fellinger vezetésében a katonák végiglátogatták a város szent helyeit. Látogatásuk egyik fénypontja a Szentsír-templomban tartott ünnepélyes szentmise volt, melyhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta.
A katonákat rövid jeruzsálemi tartózkodásuk alatt részben az osztrák-magyar zarándokházban, részben a német Szent Pál zarándokházban szállásolták el. Május 13-án továbbmasíroztak dél felé, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, akik május 27. és június 1. között élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. Ennek az egységnek a tisztikarát, amely az osztrák-magyar zarándokházban kvártélyozta be magát, maga a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Philipp Camassei is megtisztelte látogatásával. A pátriárkát díszes katonai tiszteletadással fogadták: a magyar katonák sorfalat álltak a zarándokház előtt, a tiszti kar a bejáratnál várakozott. A pátriárka megjelenésekor rázendített a katonazenekar. A főparancsnok bekísérte a nagytiszteletű vendéget a zarándokház szalonjába, akinek szórakoztatásáról itt egy négytagú magyar cigányzenekar (sic!) gondoskodott. Arról már nem szól a fáma, melyik fáról akasztottak le Jeruzsálemben hirtelenjében egy négytagú cigánybandát. Valószínűbbnek tartom, hogy a magyar katonák közül, vagy az üteget kísérő katonazenekar tagjaiból kerültek ki a rögtönzött kvartett tagjai.
De mit is keresett ez a nyolcszáz magyar katona 1916 közepén a török fennhatóságú Jeruzsálemben? A válaszhoz forgassuk vissza az idő kerekét még másfél évvel.
1915 februárjában a központi hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák-magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. (Kíváncsi lennék, melyik sivatagban folyhatott ez a közös hadgyakorlat...) Ezért 1915 szeptemberében Enver Pasa a Monarchia konstantinápolyi követségéhez fordult, s tüzérségi támogatást kért egy újabb szuezi offenzívához. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi tarackosüteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A hadvezetőségnek nem voltak túlzott illúziói a hadosztály hatékonyságát illetően. Amikor Apostoli Királyunk aláírta a menetparancsot, rezignáltan csak ennyit jegyzett meg: "Na ich glaub doch, die sehn wir nimmer!"
A szuezi frontra küldött von Marno hegyi tarackosüteg - K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno - szinte kizárólag magyar katonákból állt. Ezt megerősíti az a pár tábori képeslap is, amit filatéliai internetes oldalakon találtam: a k.u.k. Gebirgshaubitzbatterie jelzésű lapok feladói és címzettjei is mind magyarok. Van, aki az otthoniakkal a szentföldi látogatás élményét osztja meg, mint a szüleinek író Lukács Lajos:
...de vannak, akiknek szívében a honvágyat és az otthoni szeretettek hiányát még a Szentföld varázsa sem tudja enyhíteni:
Hogy Ritt János tizedes Ritt Magda óbudai lakossal - édesanyja? nővére? - szentföldi élményeit akarta-e megosztani, vagy szívének szomorúságát akarta-e kiönteni, nem tudhatjuk meg a tábori levelezőlap címzésoldaláról:
De térjünk vissza 1916 elejére. A von Marno hegyi tarackosüteget nagy csinnadrattával február végén, március elején indították útnak a Közel-Keletre. Konstantinápolyban keleti pompával fogadták a magyar vitézeket. Útjuk során még több hasonló ünnepélyes fogadtatásban volt részük, így Jeruzsálembe való megérkezésükkor is. A rövid jeruzsálemi tartózkodás után végül mindkét egység megérkezett úticéljához, a Negev sivatagban fekvő Bir Seba/Beer Seba városához. Itt csatlakoztak török szövetségeseikhez, akikkel együtt augusztusban másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi csatornát. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackosütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.
A törökök ezt követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok ezzel szemben 1917. márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. Vesztükre: a magyar tüzérség, akik a front élvonalában felkészülten várták az angol támadást, megsemmisítő csapást mértek az angolokra. Az angolok április 20-án és 21-én újra támadtak Gázánál, immár tankokat is bevetve, de ez a támadás is súlyos angol veszteségekkel végződött, hála a magyar tüzérségnek, akik az embermagasságú kaktuszligetek fedezékéből tizedelték meg taracktűzzel az ellenséget.
1917 októberében harmadszor is angol támadás indult az új parancsnok, Allenby tábornok vezetésével. Az alaposan átszervezett és megerősített angol erőknek ez alkalommal sikerült az áttörés Bir Sebánál, bár csak több napos kemény harc árán, ahol a magyar tüzérek ismét csak derekasan helytálltak. Ha az angol előrenyomulást már nem is lehetett megállítani, tüzéreink vitézül fedezték a török csapatok visszavonulását.
A magyar tarackosütegek később még résztvettek két Jordán-völgyi ütközetben, majd Aleppo irányában vonultak ki Palesztinából.
Ferenc József baljóslata szerencsére alaptalannak bizonyult. Az ütegek a háború befejeztével csupán csekély veszteségről adhattak számot, s miután a többi, a török hadszíntéren harcoló osztrák-magyar egységgel együtt Konstantinápolyban behajózták őket, Trieszten keresztül léphettek ismét hazai földre 1919 tavaszán.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)