Tigrisugrás-forrás

Meg kell vallanom, talán túl szigorú voltam He Pan elvtárssal, amikor azt vetettem szemére, hogy el akarja előttünk titkolni, hogy a hozzánk hasonló földi halandók is hozzájuthatnak a híres-nevezetes Oroszláncsúcs teához. Azt viszont a javára kell írnom, hogy nem felejtette el felhívni a figyelmet arra, hogy "Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!"


Bármennyire is lenyűgöző Jingék kínai teaválasztéka, Tigrisugrásvízben még ők sem szállítóképesek. Ezért a különlegességért, amelyet a kínaiak országuk harmadik legjobb vizének tartanak, el kell zarándokolnunk abba a Hangzhouba, ahol a Sárkánykút tea is terem. Itt található az a Hu Pao Quan - 虎跑泉 -, avagy Tigrisugrás nevű forrás, amelyet a helyiek a Sárkánykút teával együtt "a Nyugati tó két csodája"-ként emlegetnek.

Honnan a név? Valamikor a Tang dinasztia idejében (618-917) itt, a Daci hegy lábánál álló templomban élt egy szerzetes, bizonyos Xing Kong. A szerzetesnek rengeteg erőfeszítésébe és utánajárásába tellett, hogy beszerezze mindennapos vízszükségletét, s emiatt egy nap elhatározta, hogy végleg elhagyja a templomot. Ugyanazon éjszaka azonban álmot látott: az Égiek közül megjelent neki valaki, s megjövendölte, hogy nemsokára két tigris fog megjelenni, s forrást fog neki ásni. S valóban: másnap reggel két hatalmas tigris ugrott elő a Heng Shan hegységből, és mancsukkal gödröt ástak a bámuló szerzetes előtt. A gödörből azonnal tiszta, édes forrásvíz buggyant elő.


A forrás vizét a mai napig nagy becsben tartják a helyiek, és akár órákon át is állnak hosszú sorokban, hogy a forrás vizét kannákban és palackokban hazavihessék mindennapi Sárkánykút teájukhoz.


A Tigrisugrás-forrás vize nem csak különleges tisztaságáról és édes ízéről híres: alacsony ásványianyag és magas radontartalma miatt nagyon egészséges víznek tartják. Van ezen felül egy egészen sajátos tulajdonsága is: annyira magas a felületi feszültsége, hogy az óvatosan ráhelyezett pénzérme nem süllyed el rajta, valamint három milliméteres magasságig túl lehet tölteni vele egy poharat anélkül, hogy a víz kicsordulna. Az alábbi kép autenticitását a pohár alján ázó Sárkánykút tea levélkéi is megerősítik:

Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs tea

Studiolum blogján olvasom a Teázás szakértővel című pompás kis novellát Liu Xüelin író tollából az önjelölt kínai káder-tea-szakértőről. Nem akarom lelőni a poént, érdemes kinek-kinek elolvasni az eredeti blogbejegyzést, én magam jókat derültem rajta. De ha már teaszakértő, pláne önjelölt, annak itt volnék én is, és ilyen minőségemben nem hagyott nyugodni He Pan elvtárs egyik legutolsó megjegyzése a novella fő tárgyáról, a Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs teáról. "Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen!" - így He Pan. - "Árusnál, piacon végképp nem kapható!"

Na tessék, még egy önjelölt szakértő, aki nem akar arcot veszíteni. Ha tudnám He Pan elvtárs, vagy legalábbis a szóban forgó kínai járási kulturális hivatal méjlcímét, rögtön értesíteném őt, hogy valódi, hamisítatlan korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs - 狮峰龙井, avagy Shi Feng Long Jing - teáért - 2008-as, legelső szedés! - forduljon bizalommal a nemes kínai teák egyik legjelesebb honi szállítójához, a Guangzhou-beli Jing asszonyhoz, akinek boltjában habár borsos áron, de hozzájuthat ehhez a ritka kincshez.


Milyenek is a véletlenek! Studiolum blogja szeptember 16-án jelent meg, én pedig 15-én kaptam visszaigazolást Jingéktől legutóbbi tearendelésemre. Ebben természetesen nem volt a méregdrága Oroszláncsúcs stb. tea, de a novella olvasása után már bánom, hogy legalább egy kis samplert nem rendeltem belőle. Mintha He Pan áradozása kitört volna medréből, átcsapva a mit sem sejtő Jingék tisztes teaüzletének honlapjára, ahol ezt olvassuk a teáról, gyarló fordításomban:

Illat: kellemes és mély párolt bab, nagy tisztaság, erős, ugyanakkor elegáns.

Öntet: a fényes, fűszerű, kiváló tisztaságú halványsárga öntet elárulja, hogy ez a tea valóban magashegyi termés. Az olajosan sűrű öntet a szájban kellemes, sima és élénk érzetet kelt.

Íz: az első benyomás a palettán: frissesség. Kezdetben citrusos jegyet mutat, majd határozott diós ízzel jelentkezik. Az aroma diszkrét, ugyanakkor határozott, a szájpadlás leghátsó részéig hatol. Az íz édes és elképesztően remek, hosszan tartó Hui Gan-nal, gyengébbek és faluról jött fiatal irodalmárok kedvéért: utóízzel.

Eddig He P... izé, Jing. Aki ennek a leírásnak ellen tud állni, sikeres ember nem lehet.

Aki pedig rendelni szeretne, annak érdemes ám sietni, mert valamely hangzhoui teházban azt a rosszmájú szóbeszédet hallottam rebesgetni, hogy Jing asszony a késői megrendelőknek már csak tavalyról maradt, kesernyés fűzfalevelet küld.

Csapataink Gázánál állnak!

1916. május 9-ének reggelén Jeruzsálem lakói nem mindennapos eseményre ébredtek: az osztrák-magyar monarchia hadseregének négyszáz magyar katonája masírozott be díszmenetben a városba.


Bár a katonák csak átutazóban voltak útban a Negev sivatag felé, rövid látogatásuk több fontos eseményét is megörökítették korabeli naplófeljegyzések és levelek. Ezekből többek közt megtudjuk, hogy az osztrák-magyar zarándokház rektora, Franz Fellinger vezetésében a katonák végiglátogatták a város szent helyeit. Látogatásuk egyik fénypontja a Szentsír-templomban tartott ünnepélyes szentmise volt, melyhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta.


A katonákat rövid jeruzsálemi tartózkodásuk alatt részben az osztrák-magyar zarándokházban, részben a német Szent Pál zarándokházban szállásolták el. Május 13-án továbbmasíroztak dél felé, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, akik május 27. és június 1. között élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. Ennek az egységnek a tisztikarát, amely az osztrák-magyar zarándokházban kvártélyozta be magát, maga a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Philipp Camassei is megtisztelte látogatásával. A pátriárkát díszes katonai tiszteletadással fogadták: a magyar katonák sorfalat álltak a zarándokház előtt, a tiszti kar a bejáratnál várakozott. A pátriárka megjelenésekor rázendített a katonazenekar. A főparancsnok bekísérte a nagytiszteletű vendéget a zarándokház szalonjába, akinek szórakoztatásáról itt egy négytagú magyar cigányzenekar (sic!) gondoskodott. Arról már nem szól a fáma, melyik fáról akasztottak le Jeruzsálemben hirtelenjében egy négytagú cigánybandát. Valószínűbbnek tartom, hogy a magyar katonák közül, vagy az üteget kísérő katonazenekar tagjaiból kerültek ki a rögtönzött kvartett tagjai.


De mit is keresett ez a nyolcszáz magyar katona 1916 közepén a török fennhatóságú Jeruzsálemben? A válaszhoz forgassuk vissza az idő kerekét még másfél évvel.

1915 februárjában a központi hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák-magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. (Kíváncsi lennék, melyik sivatagban folyhatott ez a közös hadgyakorlat...) Ezért 1915 szeptemberében Enver Pasa a Monarchia konstantinápolyi követségéhez fordult, s tüzérségi támogatást kért egy újabb szuezi offenzívához. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi tarackosüteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A hadvezetőségnek nem voltak túlzott illúziói a hadosztály hatékonyságát illetően. Amikor Apostoli Királyunk aláírta a menetparancsot, rezignáltan csak ennyit jegyzett meg: "Na ich glaub doch, die sehn wir nimmer!"

A szuezi frontra küldött von Marno hegyi tarackosüteg - K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno - szinte kizárólag magyar katonákból állt. Ezt megerősíti az a pár tábori képeslap is, amit filatéliai internetes oldalakon találtam: a k.u.k. Gebirgshaubitzbatterie jelzésű lapok feladói és címzettjei is mind magyarok. Van, aki az otthoniakkal a szentföldi látogatás élményét osztja meg, mint a szüleinek író Lukács Lajos:


...de vannak, akiknek szívében a honvágyat és az otthoni szeretettek hiányát még a Szentföld varázsa sem tudja enyhíteni:


Hogy Ritt János tizedes Ritt Magda óbudai lakossal - édesanyja? nővére? - szentföldi élményeit akarta-e megosztani, vagy szívének szomorúságát akarta-e kiönteni, nem tudhatjuk meg a tábori levelezőlap címzésoldaláról:


De térjünk vissza 1916 elejére. A von Marno hegyi tarackosüteget nagy csinnadrattával február végén, március elején indították útnak a Közel-Keletre. Konstantinápolyban keleti pompával fogadták a magyar vitézeket. Útjuk során még több hasonló ünnepélyes fogadtatásban volt részük, így Jeruzsálembe való megérkezésükkor is. A rövid jeruzsálemi tartózkodás után végül mindkét egység megérkezett úticéljához, a Negev sivatagban fekvő Bir Seba/Beer Seba városához. Itt csatlakoztak török szövetségeseikhez, akikkel együtt augusztusban másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi csatornát. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackosütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.

A törökök ezt követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok ezzel szemben 1917. márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. Vesztükre: a magyar tüzérség, akik a front élvonalában felkészülten várták az angol támadást, megsemmisítő csapást mértek az angolokra. Az angolok április 20-án és 21-én újra támadtak Gázánál, immár tankokat is bevetve, de ez a támadás is súlyos angol veszteségekkel végződött, hála a magyar tüzérségnek, akik az embermagasságú kaktuszligetek fedezékéből tizedelték meg taracktűzzel az ellenséget.


1917 októberében harmadszor is angol támadás indult az új parancsnok, Allenby tábornok vezetésével. Az alaposan átszervezett és megerősített angol erőknek ez alkalommal sikerült az áttörés Bir Sebánál, bár csak több napos kemény harc árán, ahol a magyar tüzérek ismét csak derekasan helytálltak. Ha az angol előrenyomulást már nem is lehetett megállítani, tüzéreink vitézül fedezték a török csapatok visszavonulását.

A magyar tarackosütegek később még résztvettek két Jordán-völgyi ütközetben, majd Aleppo irányában vonultak ki Palesztinából.

Ferenc József baljóslata szerencsére alaptalannak bizonyult. Az ütegek a háború befejeztével csupán csekély veszteségről adhattak számot, s miután a többi, a török hadszíntéren harcoló osztrák-magyar egységgel együtt Konstantinápolyban behajózták őket, Trieszten keresztül léphettek ismét hazai földre 1919 tavaszán.

Die grosse Fuge von Jerusalem

Este háromnegyed nyolc. Felsétálok a jeruzsálemi Hashimi hosztel tetőteraszára, ahonnan fantasztikus panorámakilátás nyílik az Óváros keleti felére és az Olajfák hegyére. A nappali hőség ilyenkor már kezd veszteni erejéből, és az alkonyi szelek is kezdik megmozgatni a fülledt levegőt. Egy csésze forró arab mentateával a kezemben leülök a terasz szabad asztalainak egyikéhez, élvezem a csöndet, és várok. Várom a minden este felhangzó előadást, a Jeruzsálemi Nagy Fúgát.

És hirtelen, nyolc óra előtt tíz perccel felharsan az egyik minaretből az első szólam: Allahu akbar! Nagy az Isten! Először egy hosszú, kitartott hang, majd egy lassú melizma, körbejárva az első hosszú hangot, majd váratlanul két magas hangon felcsapja az "akbar"-t. Rövid csönd. Újrakezdi az "Allahu"-t, de pár másodperc múlva belép egy másik müezzin az Óváros egy másik pontjáról; az ima ugyanaz, a dallam és a kezdőhang némileg más. Pár másodperc múlva belép a harmadik szólam egy harmadik minaretből, és az első fél perc elteltével már legalább hat szólam dicsőíti Allahot az Óváros minareteiből.

A hatás, attól függően, mennyire felkészült az ember, lehet hátborzongató, irritáló, felemelő, drámai. Hidegen biztosan senkit nem hagy. Már csak az elementáris hangerő miatt sem, mert minden minaret egyenként négy, a szélrózsa minden irányába forduló megafonból hirdeti Allah nagyságát, részint egymással konkurrálva, részint együttes erővel hirdetve a város hitetlenjeinek az iszlám erejét.

Engem minden alkalommal lenyűgöz és felemel ez a drámai fúga. Atonális hangközeivel és harmóniáival, egybefolyó, hullámzó ritmikájával Schönberget idézi számomra, különösen azt a nagyon híres darabját, amely szövegében is hátborzongatóan rokon a müezzin imájával: a Shema Yisroel kórust, amely Egy varsói túlélő című művének a csúcspontja. Halld Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!

A müezzinek fúgája mint spontán, szándékolatlan zenemű Glenn Gould zseniális rádióprogramjait, a Solitude Trilogy-t is eszembe juttatja. Gould ezekben használja azt a technikát, amit ő maga "contrapuntal radio"-nak, "ellenpontozott rádió"-nak nevez: szimultán játszik be két vagy több monológot, amelyek aztán kontrapunktszerűen keverednek egymással, illetve fúgaszólamok módjára lépnek be vagy ki különböző időpontokban. A hatás ugyanannyira lebilincselő és ugyanolyan komplex zenei élményt ad, mint a jeruzsálemi müezzinek spontán kontrapunktja.

Három-négy perc elteltével lassan megfogyatkoznak a fúga szólamai a jeruzsálemi minaretek felett. A végén már csak két szólam verseng egymással; aztán csak egy marad, egy hosszabb kádenciát énekel, majd egy rövid frázis erejéig még beszáll a duettbe egy elkésett minaret, s végül az utolsó magányos szólam is elhal. Jeruzsálem felett ismét teljes a csend, a lemenő naptól vöröslik az égbolt, az Olajfák hegye fölött magányosan libeg egy papírsárkány.

***

Idén júliusban több estén át is hallgattam a müezzinek koncertjét, de csak az egyik utolsó estén jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem legalább az egyik koncertet. Sajnos nem sikerült idejében bekapcsolnom digitális fényképezőgépem filmfelvevőjét, ezért a felvételről lemaradt az egyik legizgalmasabb rész, az egyes szólamok belépése. A felvétel így már a tuttival indít. A minőség sem túl jó, egyrészt a felvevő fényképezőgép miatt, másrészt az esti szél is néha belefúj a gép mikrofonjába, ez okozza az időnként hallható recsegő hangokat. Legközelebbi jeruzsálemi utamon igyekszem majd egy teljes felvételt készíteni jobb minőségben.

Otthon, édes otthon!

Két évvel ezelőtt, 2006 októberében Jeruzsálemben járva nagy meglepetésemre a magyar történelem egy rejtett, de máig is élő darabkájára bukkantam. Esküvőre voltunk hivatalosak a Szent Városba, és még itthonról foglaltunk helyet egy, az Óváros közepén fekvő, vonzó kinézetű moszlim hosztelbe. Megérkezésünk után szomorúan kellett konstatáltunk, hogy a vonzó kinézet nagyjából az egyetlen pozitívum, amit a helyről el lehet mondani. Így amikor megtudtuk, hogy az esküvőre hivatalos baráti társaság másik fele egy sokkal barátságosabb, európaibb helyen, a pár sarokkal arrébb fekvő Österreichisches Hospiz-ban – Osztrák Vendégházban – szállt meg, s ráadásul ugyanazért az árért, amit mi a moszlimoknál fizettünk, még kiadós reggelit is kapnak, nyomban átköltöztünk sógorékhoz.

A ház, amely a múlt század közepén épült egyrészt az ausztriai keresztény zarándokok szolgálatára, de még inkább a Habsburg birodalom közel-keleti terjeszkedési politikájának egyik első mérföldköveként, már kívülről is imponáló látvány. Fehér mészkőtéglából épült falak veszik körbe erődszerűen minden oldalról, és lentről nézve alig sejti az ember, milyen paradicsomi látvány fogadja majd az épületbe belépőt. A fal egyik oldalán szerényen megbúvó bejárati ajtónál csöngetünk, majd a kinyíló ajtón belépve egy magas lépcsőn felmegyünk az épület földszintjére. A földszintet, amely az Óváros többi épületéhez képest az első emelet magasságában fekszik, gyönyörű mediterrán függőkert övezi, tele datolyapálmákkal, lángfákkal, embermagasságnyi kaktuszbokrokkal, s köztük üde pázsitfoltokkal. Az épület a kerttel együtt valódi oázisként magasodik az Óváros szűk sikátorai, szürke utcái és tetői fölé. A kertből pompás kilátás nyílik a moszlim negyed fő piacterére, ahonnan a zarándokház utcai bejárata is nyílik.


Miután kigyönyörködtük magunkat a pazar kilátásban, felderítő körútra indultunk az épületben. Katolikus pap barátunk – szintén a csoport tagja, aki az esketést volt hivatott végezni – rögtön bevitt minket a zarándokház házi kápolnájába. E sorok íróját itt érte az első meglepetés: a kápolna oltárképei. Az oltár fő festménye, amely a Szent Családot, a zarándokház védőszentjeit ábrázolja, Leopold Kupelwieser alkotása 1859-ből, s önmagában abszolút nem különleges. Sokkal érdekesebbek viszont az oltárkép két oldalán látható díszítések és feliratok: balra a monarchia-korabeli osztrák címer sassal, jobbra pedig a koronás, angyalos nagy magyar címer, alatta latin felirat, középen a „Mariani Regni Hungariae” szavakkal.


Az oltárkép fölött a Monarchia szentjeit látjuk: a központi fő alak Szent Jeromos, aki Stridoniumban, a mai Horvátország - a mozaik készítésének idején pedig az akkori Monarchia - területén született, és a Szentföldön, Betlehemben halt meg. Ennél szimbolikusabb alakot nem is választhattak volna a Monarchia legfőbb szentföldi képviselőjének. Jeromostól közvetlenül jobbra pedig nem áll más, mint a mi Szent István királyunk, minden kötelező attribútumával: a Szent Koronával, kezében a jogarral és a kettős keresztes országalmával, vállán a koronázási palást.


A magyar királyi arcképcsarnokot nem ő képviseli egyedül. Az apszistól balra egy másik mozaikkép hivatott a Monarchia szentföldi jogosultságait vizuális formában legitimizálni. A mozaik közepén, amely Ferenc József 1908-as koronázási jubileumára készült, maga utolsóelőtti apostoli királyunk áll, jobbjával Jeruzsálem és a mögötte felkelő nap – hogy a gyengébb értelműek is felfogják, mely városról van szó – felé mutatva. Mellette egyik oldalon a Monarchia népeinek képviselői térdelnek, kezükben a zarándokok gyertyáival: elsőként mindjárt meg is akad a szemünk egy pedert bajszú, mokány gulyáslegényen, vállán panyókára vetve a debreceni cifra suba. Baloldalt a keresztes háborúk szerény számú, de annál elszántabb „monarchiabeli” képviselőit látjuk: II. András királyunk fején a Szent Koronával atyaian helyezi jobbját VI. Babenbergi Lipót herceg – II. Géza királyunk unokája! – vállára, akivel együtt vonultak keresztes hadjáratra 1217-ben. Jó oka van rá, hogy csak tisztes távolból nézi Jeruzsálemet: András király ugyanis még Akkó kikötőjébe érve meggondolta magát, s onnan visszafordult Magyarországra, de legalább így, virtuálisan, mozaik formájában eljutott tervezett úticéljához.


A kápolna sekrestyéjébe belépve balra a falon II. András díszes címerpajzsát látjuk, alatta a király titulusaival, és rövid szentföldi látogatásának idejével: 1217-1218. Apropó, ha már sekrestye. Mint mondtam, kíséretünkben katolikus pap is volt, aki természetesen minden nap szentmisét mondott kis csoportunknak a kápolnában. Amikor a sekrestyés az első nap meghallotta, hogy a csoportban magyar is van, rögvest megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni az osztrák-magyar zászlójukat. Olyan pedig nincs, mondom én. Pedig dehogyis nincs! – vágta rá ő, és óvatos kezekkel előhúzott egy csomag összehajtogatott kelmét az egyik legfelső szekrényből. Kihajtogatva egy igen hosszú – pontosabban: két rendes méretű, de összevarrva igen hosszú – zászló lett belőle: bal felén a címeres piros-fehér-piros osztrák zászló, jobb felén a címeres-koronás magyar trikolor! (Hazafias érzelmű, kákán csomót kereső olvasóimtól sietve kérek elnézést, hogy a felindultság hevében a zászlót hátoldaláról fotóztam le, ezzel tükrözve a címert és a korona elbillent keresztjét.) És mire használják ezt a zászlót? – kérdeztem, magamhoz térve nagy megindultságomból. Hogy mire? – kérdezett vissza a sekrestyés. – Hát évente egyszer, Ferenc József császár születésnapján ünnepélyesen kilógatjuk a zarándokház ablakából!



Megindultságom egyre fokozódott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy augusztus 18-án – ez ugye épp tegnap volt! – leng a címeres, koronás magyar zászló Jeruzsálem moszlim negyede felett… Ha kedves olvasóim közül valaki ezen a napon véletlenül arra járna, megnézné, és még egy fotót is tudna mellékelni róla, örök hálám sírig üldözné!

Aki közelebbről is megvizsgálja a képen a zászlót, az jól láthatja, hogy újabb keletű. De nehogy azt higgyük, hogy a szokás is az! Ennek igazolására melléklek egy képet 1904-ből, amely a zarándokházzal szomszédos nővérház felavatásakor készült; ezen jól látható a ház tetején lengő kettős osztrák-magyar lobogó.


Szóval most osztrák, vagy osztrák-magyar zarándokház? Kétségkívül az utóbbi. Nem csak azért, mert a ház szinte egyidős a Monarchiával – a ház ünnepélyes felavatására 1863-ban került sor –, hanem azért is, mert egy időben politikai okokból is prioritást kapott, hogy a ház mind vezetőségében, mind nevében tükrözze a kettős Monarchia mindkét államát.

1895-ig valóban még csak osztrák zarándokházról beszélhetünk, kizárólag osztrák rektorral és vezetőségi tagokkal. A ház kuratóriuma azonban tisztában volt ezzel az egyoldalúsággal, és elhatározta, hogy a magyar oldalt is megpróbálják bekapcsolni a ház működtetésébe. Első lépésként megváltoztatták a ház nevét, amely ettől fogva az „Österreichisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” helyett az „Österreichisch-Ungarisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” – „A Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház” – nevet viselte. Tanúság erről annak a múlt századfordulós képeslapnak falikép nagyságúra kinagyított reprodukciója is, amelyet a zarándokház hamisítatlan bécsi kávézójában kaptam lencsevégre, és amely többek között Ferenc József, IV. Károly – de jót is vitatkoztam azon a pincérrel, hogy Kaiser Karl, avagy König Karl-e! – és Sissy királyné társaságában függ a falon. Jól látható a felirat a főbejárat felett: „Kathol. Oesterr.ungar. Pilgerhaus zur Heiligen Familie”.



A magyar nyitás következő lépésként az 1895 tavaszán leköszönő osztrák vicerektor hivatalába az esztergomi Csárszky Istvánt helyezték. Hogy miért pont rá esett a választás, nem tudni, de valószínűleg sokat nyomott a latban, hogy Csárszky a teológiát Bécsben végezte, s kiváló arab- és héber tudásának is bizonyítékát adta: közvetlenül jeruzsálemi kiküldetése előtt a bécsi Augustineumban héberről arabra fordításával elnyerte a Backenbacker-díjat. Csárszky két évig viselte a vicerektor címet, 1897-ben kinevezték a ház rektorává, s ezt a hivatalt öt évig, 1902-ig viselte.

Bár más forrásból nem tudtam minden kétséget kizáróan igazolni, úgy tűnik, nem Csárszky volt az egyetlen magyar, aki a ház vezetői posztját betöltötte. Több utalást is találtam arra, hogy Ijjas József, a későbbi kalocsai érsek is betöltötte egy rövid ideig ezt a posztot – tette ezt ráadásul a harmincas években, amikor Magyarország a Monarchia felbomlása miatt már rég elvesztette a zarándokházhoz való jogát!

A magyar fél bevonásának a ház működtetésébe nyilvánvalóan nem kizárólag az osztrák nagylelkűség volt az oka. Anyagi okok természetesen közbejátszottak, és a kuratórium remélte, hogy a magyar fél bevonásával a Magyar Korona országainak anyagi támogatása is nőni fog. Azonban csalódniuk kellett: a magyar katolikus egyházban nem mutatkozott lényegi érdeklődés a zarándokház ügye iránt. Bár 1902-ben a jeruzsálemi ház vendégeinek több mint a fele jött Magyarországról, ugyanebben az évben a Magyar Püspöki Kar mindössze egy szimbolikus összeget, 200 koronát küldött a ház fenntartására. Összehasonlításképpen, a Monarchia külügyminisztériuma évi 12.000 koronát különített el ugyanerre a célra. A helyzet valamennyire javult az elkövetkező pár évben, amikor a magyar püspökök a magasabb anyagi támogatás fejében azt követelték, hogy a ház kuratóriumának egy tagja mindenkor magyar legyen, s ezt a magyar hercegprímás nevezhesse ki. Az osztrák fél ebbe 1906-ban bele is egyezett, minek következtében a magyar egyház támogatása évi 2000 koronára ugrott.

A ház egészen az első világháború kitöréséig fogadta a magyar zarándokokat, legutolsóként az 1914. márciusában érkezett ötven fős magyar csoportot. Valójában azonban nem ők voltak a Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház utolsó magyar látogatói! Amikor hős magyar honvédjaink 1916-ban bevonultak Jeruzsálembe, még az utolsók közt láthatták a zarándokházat közös osztrák-magyar kézen. De hogy magyar vitézeink mit is kerestek a Szentföldön, az már legyen egy másik blog témája.

1918-ban a háborúval és a Monarchiával együtt elvesztettük szép jeruzsálemi zarándokházunkat is. A ház azonban a mai napig áll, némán vall magyar múltjáról, és régi-új tulajdonosa és gondnoka, az osztrák állam valamennyire ma is tudatosan ápolja a közös múlt emlékezetét. Egyik – sajnos nem túl esztétikus – jelét találjuk ennek annál a tizenkettő-egy-tucat Madonna-szobornál is, amelyet az Osztrák Püspöki Kar állított fel egy pár éve a bejárat lépcsőfordulójában, és amelynek talpazatát a Monarchia valamennyi utódállamának címere díszíti, sajnos hűtőszekrény-mágnes színvonalú kivitelben és azt alig meghaladó méretben. És akkor még nem is panaszoltam el, hogy az új szobornak és a restaurált lépcsőfordulónak milyen gyönyörű, kézzel festett örmény csempefal esett áldozatául! Ezeket a csempéket már csak az itt mellékelt, két éve készült felvételeimen lehet megcsodálni. Az üres tekintetű Madonna-szoborról és a címerekről nem is volt kedvem képet csinálni idén júliusban, amikor másodszor töltöttem hosszabb időt a házban, amely szinte második otthonommá vált Jeruzsálemben. Maradjon Nektek is valami megtekintenivaló, amikor legközelebb a mi hajdanvolt jeruzsálemi zarándokházunkban jártok!

A gongfu teakészítésről és a milligrammok értelméről

Nyájas olvasóim!

A széles olvasóközönség követelésére kiemeltem - és enyhén módosítottam - a "Jing friss zöldjei"-hez írt szószátyár megjegyzésemet, hátha olyasvalakinek az életét mentem meg vele, aki a megjegyzésekig már nem jut el...

Először is elnézést a kései válaszért, épp most jöttem haza egy internetmentes nyaralásból. Szintén elnézést a bejegyzés kissé bennfentes stílusáért és a misztikus utalásokért holmi Kamokra, Jingekre és Sárkánykutakra; a bejegyzés valójában egy félig-meddig privát teás hírlevélnek a netes folytatása, amit eddig mindössze egy szűk baráti körnek küldözgettem szét méjlben. Ők - remélhetőleg - értik, miről fecsegek, az viszont kezdő blogosként fel sem merült bennem, hogy bejegyzésemet rajtuk kívül más is fogja olvasni, sőt mi több, kommentálni. Ígérem, elkövetkezendő bejegyzéseim írásakor gondolni fogok újdonsült olvasóimra is.

A zöld teákat legjobban gongfu-módszerrel szeretem elkészíteni. Ez egy Kínából származó, ott igen elterjedt teakészítési mód, amelynek lényege, hogy kis teáskannában aránylag nagy mennyiségű tealevelet öntünk le kevés vízzel - ez volna a magyarázat a "leöntés" szóra -, és aránylag rövid ideig - 10-60 mp-ig - hagyjuk a vizet a teafüvön állni. A rövid áztatás után a kész teát közvetlenül a csészékbe vagy egy kiöntőedénybe öntjük át. Ha megittuk a teát, a tealeveleket ismét leöntjük vízzel, rövid ideig megint állni hagyjuk, majd felhörpintjük: ez volna hát a második leöntés, amit tetszés szerint még több követhet. Egy jó tea sok leöntést bír el, akár nyolcat-tízet is. Az egyes leöntések során a tea íze enyhén változik, fokozatosan kinyílik, útközben esetleg karaktert vált, néha inkább növényi jelleget, máskor virágos, avagy fűszeres jegyeket mutat, míg végül a sokadik leöntés után lassan lecseng. Véleményem szerint a gongfu-módszer sokkal többet kihoz egy finom teából, mint az az Európában elterjedtebb teakészítési módszer, ahol egy-két kiskanálnyi teafüvet öntünk le egy liter forró vízzel, majd átöntés előtt öt percig állni hagyjuk.

A gongfu-módszerről részletes, lépésenként illusztrált leírást itt találni, s inne egyben azt is meg lehet tudni, ki is az a misztikus Kam, akire többször is utalok bejegyzésemben:

http://chineseteas101.com/brewingmethod.htm

Kam "Kung Fu Chá"-nak hívja azt, amit én gongfu-módszernek. Mindkét szó ugyanazt a kínai kifejezést fedi kétféle átírásban, jelentése kb. "a helyes út", mármint a jó tea készítésének helyes útja. A zöld teákhoz ajánlott gongfu-módszer a "GaiWan (small)" link alatt található.

A fél grammok meg fokok meg milliliterek pedig abszolút nem fontosak. :-) Legalábbis ilyen tizedes nagyságrendben nem. Azért jegyzem le mégis őket, mert már többször is előfordult, hogy teás barátaimmal homlokegyenest ellenkező véleményem volt ugyanarról a teáról. Vitáink során aztán nem egyszer kiderült, hogy az eltérő vélemények oka az eltérő teakészítési paraméterekben keresendő: a teafű és a víz mennyiségének aránya, a víz hőmérséklete, az áztatási idő mind-mind befolyásolják a kész tea ízét és karakterét. Ezért szoktam rá, hogy új teáim tesztelése során minden mérhető paramétert a lehető legpontosabban lejegyzek, ezzel véve elejét az eltérő készítési technikákból eredő esetleges félreértéseknek. Amikor aztán már csak a magam élvezetére készítek teát, már nem vagyok ennyire aprólékos. Nagyjából szemre bemérem, mennyi teafű kerüljön a gajvanba vagy a kannába. A leöntővíz hőmérskéletét viszont változatlanul mérem, mert azt tapasztaltam, hogy két-három fokos hőmérsékletkülönbség is érezhető lehet egy jobb zöld teánál: különösen, hogy én a zöld teákat elég alacsony, 62 és 70 fok közti hőmérsékletű vízzel szeretem elkészíteni. (A kínaiak viszont legjobb tudomásom szerint nem hőmérőznek, szemrebbenés nélkül öntik le a legdrágább zöld teát is lobogó vízzel.) Viszont tizedesfokos hőmérőm az nincs, egyszerű alkoholos üveghőmérőt használok, ami egy fok pontossággal mér.

A tea készítése hitem szerint inkább művészet mint egzakt tudomány, ezért a lejegyzett paraméterek is inkább rólam szólnak, mint magáról a teáról. :-) Teától, embertől, sokszor a pillanatnyi hangulattól is függ, neked éppen milyen elkészítési móddal fog legjobban ízleni a tea. Próbálkozni, kísérletezni kell minden teával, számomra ez a kísérletezés és a keresgélés a Tea Útja. Én a hírlevélben - s mostantól a blogon - csak azt tudom megosztani másokkal, hogy számomra milyen módon nyílt meg legjobban egy-egy tea, az én paramétereimmel milyen arcait mutatta meg. Lehet, hogy ti más módszerrel egész mást hoztok ki ugyanabból a teából.

Jing friss zöldjei

Ejtsünk hát elsőnek is egy pár szót a lü-ről, illetve a lük-ről. Jing teaboltjából vagy egy hónapja kaptam kézhez a megrendelt csomagot, tele friss szüretelésű zöld teával. Ezeket nagyjából mostanra sikerült végigkóstolnom, és ígéretemhez híven beszámolok az első kóstolások eredményéről.

Bemelegítésképpen azt a két teát kóstoltam meg, amelyeket már többször is kaptam Jingtől: a Liu An Gua Pian-t - amelyet néhányatok talán jobban ismer Hat Magba Zárt Nyugalom néven - és a Wu Yi Bian Chá-t. Egyik sem rossz, de a tavalyi minőséget - amikor ráadásul híresen rossz termésről panaszkodtak a kínai teatermesztők - egyik sem éri el.

A Gua Piannak megvan az a finom pörkölt magos íze, a második-harmadik leöntés után kinyíló virágossága, amit a Jing-féle - és csak a Jing-féle! - Gua Piantól ismerek, de sokkal visszafogottabb, mint a tavalyi-tavalyelőtti termés. Túl enyhe, nincs utóíze, lecsengése, és valahogy nem igazán akar kinyílni. A negyedik leöntés után végre kezdenek jelentkezni azok a rafinált, édeskés aromák, amik miatt ez a tea az egyik kedvenc kínai zöldem lett, de aztán megint kezd hígulni a dolog. Összességében egy jó, de nem kiemelkedően finom tea. Lehet, hogy még tovább kéne tesztelnem nagyobb mennyiségű teafűvel.

(Tesztparaméterek: 100 ml gaiwan, 5,5 g fű, 63 °C víz, hat leöntésig bírta 15 mp és 1 perc közti leöntési időkkel.)

[Az igazságosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy azóta újból teszteltem ezt a teát 6 g fűvel, és sokkal teltebb, erősebb ízélményekhez volt szerencsém. Persze az, hogy egy csésze teát hogy él meg ez ember, sok egyéb, szubjektív körülménytől is függ, szóval valószínűleg nem csak azon a fél grammocska teán múlt a dolog.]

A Wu Yi Bian Cha száraz füvének az illata meglepett. Először csalódott voltam, mert már annyira vártam azt a szédítő karácsonyi-fűszerillatorgiát, ami miatt különleges alkalmakra, hideg téli estéken, esetleg finom sütemények mellé ezt a zöld teát szoktam elővenni. Szóval fűszerszag semmi, ehelyett egy nagyon nemes, csúcsminőségű First Flush Darjeeling illata ütötte meg az orromat. Nem tudom, miféle metamorfózison ment át ez a tea, avagy csak Jingék csomagolták félre a rendelésemet, mindenesetre az elegáns illat hamar elfeledtette kezdeti csalódottságomat. Az első leöntés íze enyhén édeskés volt, és amilyen visszafogott, annyira harmónikus is. Ha az illat egy FF Darjeelingra, az íz egy elegáns Sárkánykútra emlékeztetett! A többi aromaárnyalat lassan bontakozott ki a harmadik és negyedik leöntés során - viszont azt is be kell vallanom, hogy hat leöntésnél többet nem bírt ki, ami egy ennyire finomnak induló - és drága! - teánál sokat levon a megítélésből. De míg a hatodik leöntésig eljutottam, egy jó ideig még élvezhettem a kellemesen édes, kissé fanyar, pörköltes ízt és az ánizsos felhangokat. Utóízt viszont egy leöntés során sem bírtam kicsikarni ebből a teából.

(Paraméterek: 100 ml gaiwan, 6 g fű, 63 °C víz, 6 leöntés 15mp-45mp.)

A két régi ismerős után azokhoz a teákhoz fordultam, amelyekből az óvatosság kedvéért csak egy-egy 25 grammos próbacsomaggal vettem. Az első a sorban a Zheng Qing Lu Cha volt. A száraz teafűnek édeskés licsi-, vagy még inkább sülttökillata volt! A szokásos 63 °C-os leöntéssel kezdtem; a legtöbb kínai zöld teámnál jól bevált ez a hőmérséklet, gondoltam, ebből a teából is ez fogja kihozni a legtöbbet. Tévedtem. 30 mp áztatás után a teának szinte semmi íze nem volt, viszont a gaiwanban visszamaradt tealevelek csak úgy ontották az édes csillagánizsillatot. Az első leöntést újabb és újabb ízetlen leöntések követték, ráadásul igen hamar átváltottam egy egész percet túlhaladó áztatási időkre, amit általában a gongfu-szeánsz végére szoktam hagyni, amikor a megkínzott tealevelekből már az utolsó csepp aromákat akarom kicsavarni. De hiába - íz nem jött egy csöpp sem.

Elhatároztam, hogy szakítok megcsontosodott szokásommal és túlzott óvatosságommal, és másnap ugyanezt a teát - persze friss teafűvel... - ismét leteszteltem magasabb vízhőmérsékleten. A változás óriási volt: 68 °C-on teljesen kinyílt a tea, az édes licsis vagy sülttökös íz azonnal átjött minden egyes leöntésnél. Utóíz, mellékíz, visszhang, egyéb úri huncutságok nem igazán jelentkeztek ennél a teánál, de mindezek hiányáért kárpótolt az az átütő, szédítően gyümölcsös íz, amit csak egy magasabb hőfokon volt hajlandó kiadni magából. És ezért az árért - Jingnél ez egy közepes árfekvésű tea - ez igazán szép teljesítmény.

(Paraméterek: 100 ml gaiwan, 6,5 g fű, 68 °C víz, jó pár leöntés - nem számoltam.)

Ding Gu Da Fang. - Száraz fű illata: diós. Ez a finom diósság már az első leöntés során átüt az ízben is. A második leöntés kicsit a Kam-féle Sárkánykút ízére emlékeztet: telt, enyhén pörkölt íz, de még nincs igazán önálló karaktere. Ez a karakter aztán lassan, finoman épül fel az ezt követő leöntések során, negyedszerre már kerek, pörkölt, kicsit borsos ízt érzek a számban. Érdekes, most már nem a Kam-féle Sárkánykútra, hanem a legendás Kam-féle Huang Shan Mao Fengre emlékeztet.

(Paraméterek: 100 ml gaiwan, 5,5 g fű, 62 °C, 4 leöntés 20 mp - 40 mp)

És ezzel a felvezetéssel elérkeztünk a Jing-féle Huang Shan Mao Fenghez, amelyből szintén megbontottam a kapott próbacsomagot. Az első tesztkísérletek részleteivel nem is akarlak untatni benneteket: ízetlen, kissé kesernyés, kissé füstös volt az összes leöntés. Okulva a Zheng Qin Lu Chá-val esett kalandomon, ezt a teát is kipróbáltam forróbb vízzel. Helyesen tettem! 68 °C-on jóval több ízt produkált, kellemesebb, édeskésebb, viszont kesernyésebb is lett. Így már kifejezetten iható, azonban nem beszélhetünk sem igazán nagy, sem igazán harmonikus Mao Fengről. Persze aki egyszer a Kam-féle Mao Fenget megkóstolta, annak sajnos a mércéje is igen magasra kerül...

(Paraméterek: 100 ml gaiwan, 5,5 g fű, 68 °C víz, leöntések hosszát-számát nem tartottam észben.)

És végül a nagy epifánia: a Meng Ding Huang Ya nevű sárga tea! Sárga teát én eddig még nem ittam, bár a létezéséről már hallottam. Magában Kínában is elég ritka ez a tea. Elkészítési módjában közel áll mind a zöld teához, mind a fehér teához: tulajdonképpen majdnem ugyanúgy készül, mint a zöld tea, de a szárítási folyamat jóval lassabb, aminek következtében a tea nagyon enyhén oxidálódik. (Csak hogy világosabb legyen a különbség a sárga, valamint az oolong és fekete/vörös teák közt: ez utóbbiakat még a szárítási folyamat előtt oxidálják.) Állítólag ennek az enyhe, elnyújtott oxidálási folyamatnak a következményeként a tea növényi, "füves" íze elmúlik, viszont megmarad minden egyéb karakterisztikája és előnyös tulajdonsága, ami a zöld teákra jellemző.

No de lássuk a mi teánkat: a száraz fű illata fűszeres, és nehezen meghatározhatóan kissé édesen erjedt, olyasformán, mint a pár napja kaszált, erjedésnek indult széna. Nagyon nagy, ígéretes az illat.


1. leöntés (65 °C): mind az íz, mind az illat friss zöldborsólevesre emlékeztet. Édes, maradandó utóíz.

2. leöntés (70 °C): Kicsit "poros", kissé erjedt, fanyarkás íz. Az édesség viszont szinte teljesen elmúlt.

3. leöntés (68 °C): Azt hiszem, most trafáltam bele a legjobb hőmérsékletbe. Fanyar, édes, erősen növényi, komplex, nagyon jó íz! Kellemesen húzós és édes utóíz, a gaiwanban visszamaradt leveleknek micéliumillata (!) van.

4. leöntés (68 °C): Nagyon finom. Emlékeztet Kam legendás Mao Fengjére, egy kis "poros", fanyar felhanggal. Elegáns, komplex, markáns ízű tea. Nagyon nagy élmény!

Köszöntő

Üdv, Látogató, aki a Két Sheng Szerelmesének oldalára tévedtél! Hogy mi is lehet az a két sheng, azt fantáziádra, illetve kínaitudásodra bízom; de attól félek, hogy a kettő együtt sem lesz elég a talány megoldásához. Ehhez ugyanis még engem is kéne személyesen ismerned, de ennyi mindent már igazán nem várhatok el Tőled. Legyen annyi hát elég, hogy a Két Sheng Szerelmese üdvözöl most indított blogján, ahol a Két Shengen kívül gyakran shuról, lüről, you tayról is lesz szó, no meg bármi másról, amit a szerző másokkal megosztásra érdemesnek tart.