Egy félreértés

Tegnap este óta megszállottan ud-zenéket hallgatok. Tulajdonképpen egész véletlenül hangolódtam rá ennyire erre a hangszerre és a műfajra. A názáreti ezeregyéjszaka-palota, más néven a Fauzi Azar Hostel, ahol tavaly nyáron volt szerencsém egy pár felejthetetlen napot tölteni, egy-két hete küldött egy hírlevelet, amiben többek közt azt írják, hogy márciusban minden péntek este egy neves ud-játékos, Wisam Gibran ad koncertet náluk. A Fauzi Azar honlapjáról kiderül, hogy Gibran nem ám akárki: Moszkvában és Berlinben tanult zeneszerzést, többek közt Ligetinél és Kurtágnál. Ő alapította meg a názáreti zenei és művészeti főiskolát, emellett az arab-zsidó ifjúsági zenekar karmestereként és számos zenekari mű szerzőjeként is ismert. Emellett kiváló ud-játékos:

A neten keresve igen sok linket találtam "róla". Csak így, idézőjelben, mert kiderült, hogy bármilyen hihetetlen is, de ugyanezzel a névvel létezik egy másik, szintén názáreti születésű ud-játékos, szintén igen híres, de egész más életpályával. Mindkettőjük neve وسام جبران arabul, de a másik - nem Fauzi Azar-os - "Wissam Joubran"-nak írja latin betűkkel a nevét. Ez az utóbbi Wissam egy neves názáreti ud-építő dinasztia sarja, maga is ambiciózus hangszerkészítő. Wissam két szintén ud-játékos testvérével, Samirral és Adnannal összeállva hozta létre a Trio Joubnan együttest, bevallottan a legendás Paco de Lucia-John McLaughlin-Al di Meola flamenco-trió által inspirálva. Akit érdekel, a YouTube-on jó pár élő felvételüket megtalálhatja, az én fülemnek nem tűnik nagyon meggyőzőnek ez az eklektikus, nem kevés "showmanship"-pel fűszerezett fúziós stílus.

No de ha nem kerestem volna rá Wisamra, és rajta és a trión keresztül nem találtam volna rá a legidősebb testvér, Samir szólólemezeire, akkor ez a blogbejegyzés sem született volna meg. Samir a trió összeállása előtt is készített szólólemezeket, ezek közül a második 2001-ben jelent meg, címe سوء فهم , vagyis Sou' Fahm, magyarul "Félreértés".


Sajnos az a kalózoldal blog, ahonnan az albumot letöltöttem, csak az album borítójának címoldalát tartalmazta, pedig kíváncsi lennék, mi lehetett az a félreértés, ami Samirt egy egész album megalkotására ihlette. Erről biztos ír a CD kísérőfüzete legalább egy pár sort. Innen-onnan azért sikerült összeszednem egyet s mást a lemez létrejöttének körülményeiről, s Studiolum segítségével az utolsó pillanatban a számok címei is meglettek. Ekkorra már megírtam az egyes darabokhoz a kommentárjaimat, de a címek alapján néhány számról olyan érdekes háttértörténetet találtam, hogy végül ezeket is odaillesztettem az egyes kommentárok végére.

A lemezen alapvetően nem hagyományos arab zenét hallunk, bár a legtöbb szám alaptémája hagyományos arab dallam. Ezekből kiindulva Samir a legkülönbözőbb stílusfajtákkal és harmonizálásokkal kísérletezik, a közös elem az egyes számok között szinte csak az ud jelenléte - bár a harmadik és ötödik számon még az se -, valamint a darabok hármas, ABA-szerű felépítése, ahol az improvizatív középrészt a kezdő téma és annak a darab végén való visszatérése foglalja keretbe.

Mint már említettem, nem igazán kedvelem a fúziós, new age-es, általában world music néven piacra dobott zenéket. A bajom általában nem magával a formával, az eklektikussággal mint olyannal van, hanem azzal, hogy a látványosan feltupírozott forma mögött gyakran sekélyes zenei tartalmat és kevés eredetiséget érzek. Samir albumán viszont olyan személyes hangot és kifejezőerőt vélek felfedezni, amely a darabokat túlemeli az önmagáért való fúziós zene banalitásán, s amely engem személy szerint megfog, felkavar, ámulatba ejt, vagy egyszerűen elgondolkodásra késztet.

Az album drámai felütéssel indít. Monoton, mély dobütések, tibeti khöömeit idéző morgások-sóhajtások, egy négyszer megismételt mély üres kvint harangkondulása, szinte nem e világi hangok után lép be ünnepélyes lassúsággal az udon a téma. A dallam leginkább egy temetési menetet kísérő gyászdalra emlékeztet. A gyászinduló hangulatát megerősíti a dobok kíméletlen ritmikus osztinátója. A középső, improvizatív rész is a kilátástalanság, elkeseredés érzetét kelti. - A This Week in Palestine-nak a lemezt méltató cikke megerősít fenti megérzésemben: a darab címe - Ramallah August 10 - arra a napra utal, amikor a város Al-Tira negyedének rendőrállomását egy izraeli F 18-as lebombázta.

Ramallah August 10 (4'49")

A második szám optimistább hangulatban indít. Samir mindent megtesz azért, hogy a hallgató stílusérzékét teljesen felborítsa! A kezdő zongorafutam és az első ütem dobjai és szintetikus vonósai egy algériai kávéház tipikus arab-francia hangulatát idézik. Az első-második ütem során viszont rögtön felismerhető lesz az argentín tangó ritmusa. Az indítás méltóságteljes eleganciáját a második ütem után belépő keményen atonálisan dzsesszes harmóniáknak csak azért nem sikerül felborítaniuk, mert pár ütem után visszatér az európai fülnek oly kedves, szinte édeskésen ismerős tonalitás. Ezek után lép be a csábítóan fülbemászó téma udon, amelyet nemsokára egy fuvola követ. A darab sokáig ebben a meghitt tonális világban marad, komplex arab ritmikával és a kíséretben némi visszafogottan pikáns "alzsíri" disszonanciával fűszerezve. Az improvizatív középrészt a zongora progresszív rockos (!) felütései jelzik előre. A középső rész ismét újabb világba visz: a szinte követhetetlenül komplex harmóniák a Jethro Thull, Genesis és a progresszív rock más jeles képviselőinek is dicsőségére válnának. A progresszív harmóniákat hamarosan egész hangos skálára alapozott többszólamú dallamfrázisok váltják fel, amelyek egészen debussys színezetet adnak a darabnak. Majd ismét a progresszív rockot és Ian Anderson frenetikus fuvolajátékát idézik a hamarosan belépő osztinátó dobok és pszichedelikus fuvolaszólók. A fuvola és a zongora egzaltált uniszónója és az izgatott dobszólók visznek fel a csúcsig - majd hirtelen csend, és az udon ünnepélyes lassúsággal ismét felcsendül a bevezető téma, minden nyugalmával és melankólikus fájdalmával együtt.

Lamma Bada (8'46")

A darab témája egy Közel-Kelet-szerte ismert nagyon régi, andalúz arab dallam, a Lamma Bada, szabad fordításban: "Amikor ringó léptekkel elindult". Hagyományos előadásban meghallgatható itt.

A következő szám címe Nafas, vagyis "Lélegzet". A darab nem is más, mint öt mély lélegzetvétel! Három belégzés, kettő ki. Talán a kezdő és végző belélegzés lenne a téma, és a középső három az improvizáció...?

Nafas (0'24")

Nem tudni, nincs is idő gondolkozásra, mert a következő tétel attacca indít. Az ud Albéniz ismert Asturiasába csap, azonban olyan, az eredeti darabban nem létező vonószenekari harmóniák zokognak a háttérben, amik Albéniz idilli darabját apokaliptikus vízióvá alakítják át. Nemsokára belépnek az utolsó ítélet trombitái is. A darab középrészének időtlen nyugalmát ez után a bevezető után letargiának, végső lemondásnak élem meg. A virtuóz improvizáció alapvetően hagyományos arab stílusra utal, de kis figyelemmel felfedezhetünk benne itt-ott utalásokat Albéniz Asturiasára is. A darab az apokaliptikus, egzaltált téma visszatérésével zárul. Nagy kár, hogy a zenekari kíséret - nemcsak ebben, hanem az album összes többi darabjában is - szintetizátorról megy.

Asturias (5'20")

Samir Jubran amúgy korántsem az első, aki Albéniz darabját udon játssza: előtte nem kisebb mester interpretálta a darabot ezen a hangszeren mint maga az Ud Királya, Farid al-Atrash. Aki a történelmi pillanat átélésének kedvéért hajlandó tolerálni a histórikus hang- és képminőséget, kattintson ide. Faridról a későbbiekben lesz még szó!

A következő darab fájdalmas arab furulyaszóló. A cím is egyszerűen Nay, ami a hagyományos arab hétlyukú furulya neve. Hangzása a magyar hosszi furugla hangjára emlékeztet.

Nay (1'39")

Mintha a furulya jajongása csak bevezető lett volna a következő számhoz. Könnyed dzsesszes kíséret ad hátteret az ud fülbemászó dallamához. Az udhoz társul nemsokára az előbbi furulya is. A stílus itt már nagyon európai, hagyományos lassú rockzenére - vagy talán inkább amerikai folkra - emlékeztet. Ez a darab talán kissé banálisabb, mint az előzők, de ennyi dráma és érzelmi vihar után ez most egyenesen jól is esik. - A szám címe Turab Ahmar, "Vörös föld".

Turab Ahmar (4'18")

A következő darab teljesen hagyományos arab zenének tűnik. Két, negyedhangokra hangolt ud kígyózó, egymás körül keringő duója, néha együtt haladnak, néha eltávoznak egymástól, majd újból összefonódnak egy szólamban. Az improvizatív középrész felépítése is teljesen hagyományos: először az egyik ud mondja el a magáét, közben a másik egy-két odapengetett hanggal "belehümmög", majd mikor az első szépen lekerekítette a magáét egy kádenciával, belép a második ud, most az első kísér csak, jószerint csak az alaphang pengetésével, majd ismét szerepcsere, s amikor már nem bírnak magukkal, szépen összefonódva egy diszkrét duettel zárják a tételt. - A darab címe Duet al Nisf Al Akhar, ami olyasmit jelent, mint "A másik fél duettje" (?).

Duet al Nisf Al Akhar (4'54")

A szintetizátorzenekar tuttijával robban be a következő szám. Számomra talán ebben a darabban a legelviselhetetlenebb a szintetizátorhangzás: régi egyiptomi romantikus mozifilm agyonjátszott kópiáját látom magam előtt, már várom a romantikus főhős elcsuklón feltörő tenorját, de helyette - hála Istennek - az ud lép be egy melankolikus témával. A középrész, amelyet az ud dominál, érzésem szerint nem elég karakteres, és kissé túl hosszúra is sikeredett. Szinte megváltás, amikor a klisészerű szintetizátortrombiták belépnek egy-egy ébresztő erejére. A klisészerű egyiptomi filmzene annyira banális, hogy már-már kész élvezet hallgatni. A végén az együttes egy balkáni körtáncba tör ki, és ezzel, no meg egy kis ízléstelen accelerandóval meg egy nyálas akkorddal végződik az egész. Happy end. Kérjük, hogy az üres kóláspoharat és a pattogatott kukoricás zacskót ne felejtsék az ülésen.

Lahn al Khuloud (7'18")

Már készen voltam a fenti elemzéssel, amikor rátaláltam a darab eredeti forrására. S láss csodát, a darab valóban filmzene, egy 1952-es egyiptomi film, a Lahn al Khuloud - "Örök dallam" - témája! A zene szerzője és a film főszereplője pedig nem más mint az Ud Királya, a libanoni drúz hercegi család sarja, Farid al-Atrash, aki amellett, hogy virtuóz udjátékos volt - a mai napig a legnagyobb elismerés, amit egy arab udjátékos kaphat a közönségtől, a Ya Farid!, azaz "Valóságos Farid!" bekiabálás -, több mint harminc filmben törte össze az ifjú egyiptomi hölgyek szívét. Aki pedig meg akarná hallgatni az eredeti filmzenét, természetesen valódi "agyonjátszott-kópia"-hangon, bátran kattintson ide.

Az album a Syrius együttes Az ördög álarcosbálja című, nagyon progresszív dzsesszes-rockos albumának parafrázisával zárul. Egy az egyben ugyanaz a harmóniavilág, lüktetés, hangszerelés, hirtelen váltások, újraindítások. Már csak Orszáczky Miklós rekedtes hangja hiányzik ahhoz, hogy az illúzió teljes legyen. - A darab címe Badiyat al-Mareekh, "Marsbéli sivatag".

Badiyat al-Mareekh (5'13")

Végül egy kis rejtvény a kihívásokat kedvelő olvasónak. A This Week in Palestine írja a lemezt méltató cikkében, hogy a kortárs és dzsessz-stílusban írt számok mellett olyan klasszikusok is helyet kaptak a lemezen, mint a 18. sz-i Ishaq Al-Bineez egyik szerzeménye. Nos, melyik ez az örökzöld darab?

Tigrisugrás-forrás

Meg kell vallanom, talán túl szigorú voltam He Pan elvtárssal, amikor azt vetettem szemére, hogy el akarja előttünk titkolni, hogy a hozzánk hasonló földi halandók is hozzájuthatnak a híres-nevezetes Oroszláncsúcs teához. Azt viszont a javára kell írnom, hogy nem felejtette el felhívni a figyelmet arra, hogy "Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!"


Bármennyire is lenyűgöző Jingék kínai teaválasztéka, Tigrisugrásvízben még ők sem szállítóképesek. Ezért a különlegességért, amelyet a kínaiak országuk harmadik legjobb vizének tartanak, el kell zarándokolnunk abba a Hangzhouba, ahol a Sárkánykút tea is terem. Itt található az a Hu Pao Quan - 虎跑泉 -, avagy Tigrisugrás nevű forrás, amelyet a helyiek a Sárkánykút teával együtt "a Nyugati tó két csodája"-ként emlegetnek.

Honnan a név? Valamikor a Tang dinasztia idejében (618-917) itt, a Daci hegy lábánál álló templomban élt egy szerzetes, bizonyos Xing Kong. A szerzetesnek rengeteg erőfeszítésébe és utánajárásába tellett, hogy beszerezze mindennapos vízszükségletét, s emiatt egy nap elhatározta, hogy végleg elhagyja a templomot. Ugyanazon éjszaka azonban álmot látott: az Égiek közül megjelent neki valaki, s megjövendölte, hogy nemsokára két tigris fog megjelenni, s forrást fog neki ásni. S valóban: másnap reggel két hatalmas tigris ugrott elő a Heng Shan hegységből, és mancsukkal gödröt ástak a bámuló szerzetes előtt. A gödörből azonnal tiszta, édes forrásvíz buggyant elő.


A forrás vizét a mai napig nagy becsben tartják a helyiek, és akár órákon át is állnak hosszú sorokban, hogy a forrás vizét kannákban és palackokban hazavihessék mindennapi Sárkánykút teájukhoz.


A Tigrisugrás-forrás vize nem csak különleges tisztaságáról és édes ízéről híres: alacsony ásványianyag és magas radontartalma miatt nagyon egészséges víznek tartják. Van ezen felül egy egészen sajátos tulajdonsága is: annyira magas a felületi feszültsége, hogy az óvatosan ráhelyezett pénzérme nem süllyed el rajta, valamint három milliméteres magasságig túl lehet tölteni vele egy poharat anélkül, hogy a víz kicsordulna. Az alábbi kép autenticitását a pohár alján ázó Sárkánykút tea levélkéi is megerősítik:

Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs tea

Studiolum blogján olvasom a Teázás szakértővel című pompás kis novellát Liu Xüelin író tollából az önjelölt kínai káder-tea-szakértőről. Nem akarom lelőni a poént, érdemes kinek-kinek elolvasni az eredeti blogbejegyzést, én magam jókat derültem rajta. De ha már teaszakértő, pláne önjelölt, annak itt volnék én is, és ilyen minőségemben nem hagyott nyugodni He Pan elvtárs egyik legutolsó megjegyzése a novella fő tárgyáról, a Korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs teáról. "Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen!" - így He Pan. - "Árusnál, piacon végképp nem kapható!"

Na tessék, még egy önjelölt szakértő, aki nem akar arcot veszíteni. Ha tudnám He Pan elvtárs, vagy legalábbis a szóban forgó kínai járási kulturális hivatal méjlcímét, rögtön értesíteném őt, hogy valódi, hamisítatlan korai szedésű Sárkánykúti Oroszláncsúcs - 狮峰龙井, avagy Shi Feng Long Jing - teáért - 2008-as, legelső szedés! - forduljon bizalommal a nemes kínai teák egyik legjelesebb honi szállítójához, a Guangzhou-beli Jing asszonyhoz, akinek boltjában habár borsos áron, de hozzájuthat ehhez a ritka kincshez.


Milyenek is a véletlenek! Studiolum blogja szeptember 16-án jelent meg, én pedig 15-én kaptam visszaigazolást Jingéktől legutóbbi tearendelésemre. Ebben természetesen nem volt a méregdrága Oroszláncsúcs stb. tea, de a novella olvasása után már bánom, hogy legalább egy kis samplert nem rendeltem belőle. Mintha He Pan áradozása kitört volna medréből, átcsapva a mit sem sejtő Jingék tisztes teaüzletének honlapjára, ahol ezt olvassuk a teáról, gyarló fordításomban:

Illat: kellemes és mély párolt bab, nagy tisztaság, erős, ugyanakkor elegáns.

Öntet: a fényes, fűszerű, kiváló tisztaságú halványsárga öntet elárulja, hogy ez a tea valóban magashegyi termés. Az olajosan sűrű öntet a szájban kellemes, sima és élénk érzetet kelt.

Íz: az első benyomás a palettán: frissesség. Kezdetben citrusos jegyet mutat, majd határozott diós ízzel jelentkezik. Az aroma diszkrét, ugyanakkor határozott, a szájpadlás leghátsó részéig hatol. Az íz édes és elképesztően remek, hosszan tartó Hui Gan-nal, gyengébbek és faluról jött fiatal irodalmárok kedvéért: utóízzel.

Eddig He P... izé, Jing. Aki ennek a leírásnak ellen tud állni, sikeres ember nem lehet.

Aki pedig rendelni szeretne, annak érdemes ám sietni, mert valamely hangzhoui teházban azt a rosszmájú szóbeszédet hallottam rebesgetni, hogy Jing asszony a késői megrendelőknek már csak tavalyról maradt, kesernyés fűzfalevelet küld.

Csapataink Gázánál állnak!

1916. május 9-ének reggelén Jeruzsálem lakói nem mindennapos eseményre ébredtek: az osztrák-magyar monarchia hadseregének négyszáz magyar katonája masírozott be díszmenetben a városba.


Bár a katonák csak átutazóban voltak útban a Negev sivatag felé, rövid látogatásuk több fontos eseményét is megörökítették korabeli naplófeljegyzések és levelek. Ezekből többek közt megtudjuk, hogy az osztrák-magyar zarándokház rektora, Franz Fellinger vezetésében a katonák végiglátogatták a város szent helyeit. Látogatásuk egyik fénypontja a Szentsír-templomban tartott ünnepélyes szentmise volt, melyhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta.


A katonákat rövid jeruzsálemi tartózkodásuk alatt részben az osztrák-magyar zarándokházban, részben a német Szent Pál zarándokházban szállásolták el. Május 13-án továbbmasíroztak dél felé, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, akik május 27. és június 1. között élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. Ennek az egységnek a tisztikarát, amely az osztrák-magyar zarándokházban kvártélyozta be magát, maga a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Philipp Camassei is megtisztelte látogatásával. A pátriárkát díszes katonai tiszteletadással fogadták: a magyar katonák sorfalat álltak a zarándokház előtt, a tiszti kar a bejáratnál várakozott. A pátriárka megjelenésekor rázendített a katonazenekar. A főparancsnok bekísérte a nagytiszteletű vendéget a zarándokház szalonjába, akinek szórakoztatásáról itt egy négytagú magyar cigányzenekar (sic!) gondoskodott. Arról már nem szól a fáma, melyik fáról akasztottak le Jeruzsálemben hirtelenjében egy négytagú cigánybandát. Valószínűbbnek tartom, hogy a magyar katonák közül, vagy az üteget kísérő katonazenekar tagjaiból kerültek ki a rögtönzött kvartett tagjai.


De mit is keresett ez a nyolcszáz magyar katona 1916 közepén a török fennhatóságú Jeruzsálemben? A válaszhoz forgassuk vissza az idő kerekét még másfél évvel.

1915 februárjában a központi hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák-magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. (Kíváncsi lennék, melyik sivatagban folyhatott ez a közös hadgyakorlat...) Ezért 1915 szeptemberében Enver Pasa a Monarchia konstantinápolyi követségéhez fordult, s tüzérségi támogatást kért egy újabb szuezi offenzívához. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi tarackosüteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A hadvezetőségnek nem voltak túlzott illúziói a hadosztály hatékonyságát illetően. Amikor Apostoli Királyunk aláírta a menetparancsot, rezignáltan csak ennyit jegyzett meg: "Na ich glaub doch, die sehn wir nimmer!"

A szuezi frontra küldött von Marno hegyi tarackosüteg - K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno - szinte kizárólag magyar katonákból állt. Ezt megerősíti az a pár tábori képeslap is, amit filatéliai internetes oldalakon találtam: a k.u.k. Gebirgshaubitzbatterie jelzésű lapok feladói és címzettjei is mind magyarok. Van, aki az otthoniakkal a szentföldi látogatás élményét osztja meg, mint a szüleinek író Lukács Lajos:


...de vannak, akiknek szívében a honvágyat és az otthoni szeretettek hiányát még a Szentföld varázsa sem tudja enyhíteni:


Hogy Ritt János tizedes Ritt Magda óbudai lakossal - édesanyja? nővére? - szentföldi élményeit akarta-e megosztani, vagy szívének szomorúságát akarta-e kiönteni, nem tudhatjuk meg a tábori levelezőlap címzésoldaláról:


De térjünk vissza 1916 elejére. A von Marno hegyi tarackosüteget nagy csinnadrattával február végén, március elején indították útnak a Közel-Keletre. Konstantinápolyban keleti pompával fogadták a magyar vitézeket. Útjuk során még több hasonló ünnepélyes fogadtatásban volt részük, így Jeruzsálembe való megérkezésükkor is. A rövid jeruzsálemi tartózkodás után végül mindkét egység megérkezett úticéljához, a Negev sivatagban fekvő Bir Seba/Beer Seba városához. Itt csatlakoztak török szövetségeseikhez, akikkel együtt augusztusban másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi csatornát. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackosütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.

A törökök ezt követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok ezzel szemben 1917. márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. Vesztükre: a magyar tüzérség, akik a front élvonalában felkészülten várták az angol támadást, megsemmisítő csapást mértek az angolokra. Az angolok április 20-án és 21-én újra támadtak Gázánál, immár tankokat is bevetve, de ez a támadás is súlyos angol veszteségekkel végződött, hála a magyar tüzérségnek, akik az embermagasságú kaktuszligetek fedezékéből tizedelték meg taracktűzzel az ellenséget.


1917 októberében harmadszor is angol támadás indult az új parancsnok, Allenby tábornok vezetésével. Az alaposan átszervezett és megerősített angol erőknek ez alkalommal sikerült az áttörés Bir Sebánál, bár csak több napos kemény harc árán, ahol a magyar tüzérek ismét csak derekasan helytálltak. Ha az angol előrenyomulást már nem is lehetett megállítani, tüzéreink vitézül fedezték a török csapatok visszavonulását.

A magyar tarackosütegek később még résztvettek két Jordán-völgyi ütközetben, majd Aleppo irányában vonultak ki Palesztinából.

Ferenc József baljóslata szerencsére alaptalannak bizonyult. Az ütegek a háború befejeztével csupán csekély veszteségről adhattak számot, s miután a többi, a török hadszíntéren harcoló osztrák-magyar egységgel együtt Konstantinápolyban behajózták őket, Trieszten keresztül léphettek ismét hazai földre 1919 tavaszán.

Die grosse Fuge von Jerusalem

Este háromnegyed nyolc. Felsétálok a jeruzsálemi Hashimi hosztel tetőteraszára, ahonnan fantasztikus panorámakilátás nyílik az Óváros keleti felére és az Olajfák hegyére. A nappali hőség ilyenkor már kezd veszteni erejéből, és az alkonyi szelek is kezdik megmozgatni a fülledt levegőt. Egy csésze forró arab mentateával a kezemben leülök a terasz szabad asztalainak egyikéhez, élvezem a csöndet, és várok. Várom a minden este felhangzó előadást, a Jeruzsálemi Nagy Fúgát.

És hirtelen, nyolc óra előtt tíz perccel felharsan az egyik minaretből az első szólam: Allahu akbar! Nagy az Isten! Először egy hosszú, kitartott hang, majd egy lassú melizma, körbejárva az első hosszú hangot, majd váratlanul két magas hangon felcsapja az "akbar"-t. Rövid csönd. Újrakezdi az "Allahu"-t, de pár másodperc múlva belép egy másik müezzin az Óváros egy másik pontjáról; az ima ugyanaz, a dallam és a kezdőhang némileg más. Pár másodperc múlva belép a harmadik szólam egy harmadik minaretből, és az első fél perc elteltével már legalább hat szólam dicsőíti Allahot az Óváros minareteiből.

A hatás, attól függően, mennyire felkészült az ember, lehet hátborzongató, irritáló, felemelő, drámai. Hidegen biztosan senkit nem hagy. Már csak az elementáris hangerő miatt sem, mert minden minaret egyenként négy, a szélrózsa minden irányába forduló megafonból hirdeti Allah nagyságát, részint egymással konkurrálva, részint együttes erővel hirdetve a város hitetlenjeinek az iszlám erejét.

Engem minden alkalommal lenyűgöz és felemel ez a drámai fúga. Atonális hangközeivel és harmóniáival, egybefolyó, hullámzó ritmikájával Schönberget idézi számomra, különösen azt a nagyon híres darabját, amely szövegében is hátborzongatóan rokon a müezzin imájával: a Shema Yisroel kórust, amely Egy varsói túlélő című művének a csúcspontja. Halld Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!

A müezzinek fúgája mint spontán, szándékolatlan zenemű Glenn Gould zseniális rádióprogramjait, a Solitude Trilogy-t is eszembe juttatja. Gould ezekben használja azt a technikát, amit ő maga "contrapuntal radio"-nak, "ellenpontozott rádió"-nak nevez: szimultán játszik be két vagy több monológot, amelyek aztán kontrapunktszerűen keverednek egymással, illetve fúgaszólamok módjára lépnek be vagy ki különböző időpontokban. A hatás ugyanannyira lebilincselő és ugyanolyan komplex zenei élményt ad, mint a jeruzsálemi müezzinek spontán kontrapunktja.

Három-négy perc elteltével lassan megfogyatkoznak a fúga szólamai a jeruzsálemi minaretek felett. A végén már csak két szólam verseng egymással; aztán csak egy marad, egy hosszabb kádenciát énekel, majd egy rövid frázis erejéig még beszáll a duettbe egy elkésett minaret, s végül az utolsó magányos szólam is elhal. Jeruzsálem felett ismét teljes a csend, a lemenő naptól vöröslik az égbolt, az Olajfák hegye fölött magányosan libeg egy papírsárkány.

***

Idén júliusban több estén át is hallgattam a müezzinek koncertjét, de csak az egyik utolsó estén jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem legalább az egyik koncertet. Sajnos nem sikerült idejében bekapcsolnom digitális fényképezőgépem filmfelvevőjét, ezért a felvételről lemaradt az egyik legizgalmasabb rész, az egyes szólamok belépése. A felvétel így már a tuttival indít. A minőség sem túl jó, egyrészt a felvevő fényképezőgép miatt, másrészt az esti szél is néha belefúj a gép mikrofonjába, ez okozza az időnként hallható recsegő hangokat. Legközelebbi jeruzsálemi utamon igyekszem majd egy teljes felvételt készíteni jobb minőségben.

Otthon, édes otthon!

Két évvel ezelőtt, 2006 októberében Jeruzsálemben járva nagy meglepetésemre a magyar történelem egy rejtett, de máig is élő darabkájára bukkantam. Esküvőre voltunk hivatalosak a Szent Városba, és még itthonról foglaltunk helyet egy, az Óváros közepén fekvő, vonzó kinézetű moszlim hosztelbe. Megérkezésünk után szomorúan kellett konstatáltunk, hogy a vonzó kinézet nagyjából az egyetlen pozitívum, amit a helyről el lehet mondani. Így amikor megtudtuk, hogy az esküvőre hivatalos baráti társaság másik fele egy sokkal barátságosabb, európaibb helyen, a pár sarokkal arrébb fekvő Österreichisches Hospiz-ban – Osztrák Vendégházban – szállt meg, s ráadásul ugyanazért az árért, amit mi a moszlimoknál fizettünk, még kiadós reggelit is kapnak, nyomban átköltöztünk sógorékhoz.

A ház, amely a múlt század közepén épült egyrészt az ausztriai keresztény zarándokok szolgálatára, de még inkább a Habsburg birodalom közel-keleti terjeszkedési politikájának egyik első mérföldköveként, már kívülről is imponáló látvány. Fehér mészkőtéglából épült falak veszik körbe erődszerűen minden oldalról, és lentről nézve alig sejti az ember, milyen paradicsomi látvány fogadja majd az épületbe belépőt. A fal egyik oldalán szerényen megbúvó bejárati ajtónál csöngetünk, majd a kinyíló ajtón belépve egy magas lépcsőn felmegyünk az épület földszintjére. A földszintet, amely az Óváros többi épületéhez képest az első emelet magasságában fekszik, gyönyörű mediterrán függőkert övezi, tele datolyapálmákkal, lángfákkal, embermagasságnyi kaktuszbokrokkal, s köztük üde pázsitfoltokkal. Az épület a kerttel együtt valódi oázisként magasodik az Óváros szűk sikátorai, szürke utcái és tetői fölé. A kertből pompás kilátás nyílik a moszlim negyed fő piacterére, ahonnan a zarándokház utcai bejárata is nyílik.


Miután kigyönyörködtük magunkat a pazar kilátásban, felderítő körútra indultunk az épületben. Katolikus pap barátunk – szintén a csoport tagja, aki az esketést volt hivatott végezni – rögtön bevitt minket a zarándokház házi kápolnájába. E sorok íróját itt érte az első meglepetés: a kápolna oltárképei. Az oltár fő festménye, amely a Szent Családot, a zarándokház védőszentjeit ábrázolja, Leopold Kupelwieser alkotása 1859-ből, s önmagában abszolút nem különleges. Sokkal érdekesebbek viszont az oltárkép két oldalán látható díszítések és feliratok: balra a monarchia-korabeli osztrák címer sassal, jobbra pedig a koronás, angyalos nagy magyar címer, alatta latin felirat, középen a „Mariani Regni Hungariae” szavakkal.


Az oltárkép fölött a Monarchia szentjeit látjuk: a központi fő alak Szent Jeromos, aki Stridoniumban, a mai Horvátország - a mozaik készítésének idején pedig az akkori Monarchia - területén született, és a Szentföldön, Betlehemben halt meg. Ennél szimbolikusabb alakot nem is választhattak volna a Monarchia legfőbb szentföldi képviselőjének. Jeromostól közvetlenül jobbra pedig nem áll más, mint a mi Szent István királyunk, minden kötelező attribútumával: a Szent Koronával, kezében a jogarral és a kettős keresztes országalmával, vállán a koronázási palást.


A magyar királyi arcképcsarnokot nem ő képviseli egyedül. Az apszistól balra egy másik mozaikkép hivatott a Monarchia szentföldi jogosultságait vizuális formában legitimizálni. A mozaik közepén, amely Ferenc József 1908-as koronázási jubileumára készült, maga utolsóelőtti apostoli királyunk áll, jobbjával Jeruzsálem és a mögötte felkelő nap – hogy a gyengébb értelműek is felfogják, mely városról van szó – felé mutatva. Mellette egyik oldalon a Monarchia népeinek képviselői térdelnek, kezükben a zarándokok gyertyáival: elsőként mindjárt meg is akad a szemünk egy pedert bajszú, mokány gulyáslegényen, vállán panyókára vetve a debreceni cifra suba. Baloldalt a keresztes háborúk szerény számú, de annál elszántabb „monarchiabeli” képviselőit látjuk: II. András királyunk fején a Szent Koronával atyaian helyezi jobbját VI. Babenbergi Lipót herceg – II. Géza királyunk unokája! – vállára, akivel együtt vonultak keresztes hadjáratra 1217-ben. Jó oka van rá, hogy csak tisztes távolból nézi Jeruzsálemet: András király ugyanis még Akkó kikötőjébe érve meggondolta magát, s onnan visszafordult Magyarországra, de legalább így, virtuálisan, mozaik formájában eljutott tervezett úticéljához.


A kápolna sekrestyéjébe belépve balra a falon II. András díszes címerpajzsát látjuk, alatta a király titulusaival, és rövid szentföldi látogatásának idejével: 1217-1218. Apropó, ha már sekrestye. Mint mondtam, kíséretünkben katolikus pap is volt, aki természetesen minden nap szentmisét mondott kis csoportunknak a kápolnában. Amikor a sekrestyés az első nap meghallotta, hogy a csoportban magyar is van, rögvest megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni az osztrák-magyar zászlójukat. Olyan pedig nincs, mondom én. Pedig dehogyis nincs! – vágta rá ő, és óvatos kezekkel előhúzott egy csomag összehajtogatott kelmét az egyik legfelső szekrényből. Kihajtogatva egy igen hosszú – pontosabban: két rendes méretű, de összevarrva igen hosszú – zászló lett belőle: bal felén a címeres piros-fehér-piros osztrák zászló, jobb felén a címeres-koronás magyar trikolor! (Hazafias érzelmű, kákán csomót kereső olvasóimtól sietve kérek elnézést, hogy a felindultság hevében a zászlót hátoldaláról fotóztam le, ezzel tükrözve a címert és a korona elbillent keresztjét.) És mire használják ezt a zászlót? – kérdeztem, magamhoz térve nagy megindultságomból. Hogy mire? – kérdezett vissza a sekrestyés. – Hát évente egyszer, Ferenc József császár születésnapján ünnepélyesen kilógatjuk a zarándokház ablakából!



Megindultságom egyre fokozódott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy augusztus 18-án – ez ugye épp tegnap volt! – leng a címeres, koronás magyar zászló Jeruzsálem moszlim negyede felett… Ha kedves olvasóim közül valaki ezen a napon véletlenül arra járna, megnézné, és még egy fotót is tudna mellékelni róla, örök hálám sírig üldözné!

Aki közelebbről is megvizsgálja a képen a zászlót, az jól láthatja, hogy újabb keletű. De nehogy azt higgyük, hogy a szokás is az! Ennek igazolására melléklek egy képet 1904-ből, amely a zarándokházzal szomszédos nővérház felavatásakor készült; ezen jól látható a ház tetején lengő kettős osztrák-magyar lobogó.


Szóval most osztrák, vagy osztrák-magyar zarándokház? Kétségkívül az utóbbi. Nem csak azért, mert a ház szinte egyidős a Monarchiával – a ház ünnepélyes felavatására 1863-ban került sor –, hanem azért is, mert egy időben politikai okokból is prioritást kapott, hogy a ház mind vezetőségében, mind nevében tükrözze a kettős Monarchia mindkét államát.

1895-ig valóban még csak osztrák zarándokházról beszélhetünk, kizárólag osztrák rektorral és vezetőségi tagokkal. A ház kuratóriuma azonban tisztában volt ezzel az egyoldalúsággal, és elhatározta, hogy a magyar oldalt is megpróbálják bekapcsolni a ház működtetésébe. Első lépésként megváltoztatták a ház nevét, amely ettől fogva az „Österreichisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” helyett az „Österreichisch-Ungarisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” – „A Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház” – nevet viselte. Tanúság erről annak a múlt századfordulós képeslapnak falikép nagyságúra kinagyított reprodukciója is, amelyet a zarándokház hamisítatlan bécsi kávézójában kaptam lencsevégre, és amely többek között Ferenc József, IV. Károly – de jót is vitatkoztam azon a pincérrel, hogy Kaiser Karl, avagy König Karl-e! – és Sissy királyné társaságában függ a falon. Jól látható a felirat a főbejárat felett: „Kathol. Oesterr.ungar. Pilgerhaus zur Heiligen Familie”.



A magyar nyitás következő lépésként az 1895 tavaszán leköszönő osztrák vicerektor hivatalába az esztergomi Csárszky Istvánt helyezték. Hogy miért pont rá esett a választás, nem tudni, de valószínűleg sokat nyomott a latban, hogy Csárszky a teológiát Bécsben végezte, s kiváló arab- és héber tudásának is bizonyítékát adta: közvetlenül jeruzsálemi kiküldetése előtt a bécsi Augustineumban héberről arabra fordításával elnyerte a Backenbacker-díjat. Csárszky két évig viselte a vicerektor címet, 1897-ben kinevezték a ház rektorává, s ezt a hivatalt öt évig, 1902-ig viselte.

Bár más forrásból nem tudtam minden kétséget kizáróan igazolni, úgy tűnik, nem Csárszky volt az egyetlen magyar, aki a ház vezetői posztját betöltötte. Több utalást is találtam arra, hogy Ijjas József, a későbbi kalocsai érsek is betöltötte egy rövid ideig ezt a posztot – tette ezt ráadásul a harmincas években, amikor Magyarország a Monarchia felbomlása miatt már rég elvesztette a zarándokházhoz való jogát!

A magyar fél bevonásának a ház működtetésébe nyilvánvalóan nem kizárólag az osztrák nagylelkűség volt az oka. Anyagi okok természetesen közbejátszottak, és a kuratórium remélte, hogy a magyar fél bevonásával a Magyar Korona országainak anyagi támogatása is nőni fog. Azonban csalódniuk kellett: a magyar katolikus egyházban nem mutatkozott lényegi érdeklődés a zarándokház ügye iránt. Bár 1902-ben a jeruzsálemi ház vendégeinek több mint a fele jött Magyarországról, ugyanebben az évben a Magyar Püspöki Kar mindössze egy szimbolikus összeget, 200 koronát küldött a ház fenntartására. Összehasonlításképpen, a Monarchia külügyminisztériuma évi 12.000 koronát különített el ugyanerre a célra. A helyzet valamennyire javult az elkövetkező pár évben, amikor a magyar püspökök a magasabb anyagi támogatás fejében azt követelték, hogy a ház kuratóriumának egy tagja mindenkor magyar legyen, s ezt a magyar hercegprímás nevezhesse ki. Az osztrák fél ebbe 1906-ban bele is egyezett, minek következtében a magyar egyház támogatása évi 2000 koronára ugrott.

A ház egészen az első világháború kitöréséig fogadta a magyar zarándokokat, legutolsóként az 1914. márciusában érkezett ötven fős magyar csoportot. Valójában azonban nem ők voltak a Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház utolsó magyar látogatói! Amikor hős magyar honvédjaink 1916-ban bevonultak Jeruzsálembe, még az utolsók közt láthatták a zarándokházat közös osztrák-magyar kézen. De hogy magyar vitézeink mit is kerestek a Szentföldön, az már legyen egy másik blog témája.

1918-ban a háborúval és a Monarchiával együtt elvesztettük szép jeruzsálemi zarándokházunkat is. A ház azonban a mai napig áll, némán vall magyar múltjáról, és régi-új tulajdonosa és gondnoka, az osztrák állam valamennyire ma is tudatosan ápolja a közös múlt emlékezetét. Egyik – sajnos nem túl esztétikus – jelét találjuk ennek annál a tizenkettő-egy-tucat Madonna-szobornál is, amelyet az Osztrák Püspöki Kar állított fel egy pár éve a bejárat lépcsőfordulójában, és amelynek talpazatát a Monarchia valamennyi utódállamának címere díszíti, sajnos hűtőszekrény-mágnes színvonalú kivitelben és azt alig meghaladó méretben. És akkor még nem is panaszoltam el, hogy az új szobornak és a restaurált lépcsőfordulónak milyen gyönyörű, kézzel festett örmény csempefal esett áldozatául! Ezeket a csempéket már csak az itt mellékelt, két éve készült felvételeimen lehet megcsodálni. Az üres tekintetű Madonna-szoborról és a címerekről nem is volt kedvem képet csinálni idén júliusban, amikor másodszor töltöttem hosszabb időt a házban, amely szinte második otthonommá vált Jeruzsálemben. Maradjon Nektek is valami megtekintenivaló, amikor legközelebb a mi hajdanvolt jeruzsálemi zarándokházunkban jártok!

A gongfu teakészítésről és a milligrammok értelméről

Nyájas olvasóim!

A széles olvasóközönség követelésére kiemeltem - és enyhén módosítottam - a "Jing friss zöldjei"-hez írt szószátyár megjegyzésemet, hátha olyasvalakinek az életét mentem meg vele, aki a megjegyzésekig már nem jut el...

Először is elnézést a kései válaszért, épp most jöttem haza egy internetmentes nyaralásból. Szintén elnézést a bejegyzés kissé bennfentes stílusáért és a misztikus utalásokért holmi Kamokra, Jingekre és Sárkánykutakra; a bejegyzés valójában egy félig-meddig privát teás hírlevélnek a netes folytatása, amit eddig mindössze egy szűk baráti körnek küldözgettem szét méjlben. Ők - remélhetőleg - értik, miről fecsegek, az viszont kezdő blogosként fel sem merült bennem, hogy bejegyzésemet rajtuk kívül más is fogja olvasni, sőt mi több, kommentálni. Ígérem, elkövetkezendő bejegyzéseim írásakor gondolni fogok újdonsült olvasóimra is.

A zöld teákat legjobban gongfu-módszerrel szeretem elkészíteni. Ez egy Kínából származó, ott igen elterjedt teakészítési mód, amelynek lényege, hogy kis teáskannában aránylag nagy mennyiségű tealevelet öntünk le kevés vízzel - ez volna a magyarázat a "leöntés" szóra -, és aránylag rövid ideig - 10-60 mp-ig - hagyjuk a vizet a teafüvön állni. A rövid áztatás után a kész teát közvetlenül a csészékbe vagy egy kiöntőedénybe öntjük át. Ha megittuk a teát, a tealeveleket ismét leöntjük vízzel, rövid ideig megint állni hagyjuk, majd felhörpintjük: ez volna hát a második leöntés, amit tetszés szerint még több követhet. Egy jó tea sok leöntést bír el, akár nyolcat-tízet is. Az egyes leöntések során a tea íze enyhén változik, fokozatosan kinyílik, útközben esetleg karaktert vált, néha inkább növényi jelleget, máskor virágos, avagy fűszeres jegyeket mutat, míg végül a sokadik leöntés után lassan lecseng. Véleményem szerint a gongfu-módszer sokkal többet kihoz egy finom teából, mint az az Európában elterjedtebb teakészítési módszer, ahol egy-két kiskanálnyi teafüvet öntünk le egy liter forró vízzel, majd átöntés előtt öt percig állni hagyjuk.

A gongfu-módszerről részletes, lépésenként illusztrált leírást itt találni, s inne egyben azt is meg lehet tudni, ki is az a misztikus Kam, akire többször is utalok bejegyzésemben:

http://chineseteas101.com/brewingmethod.htm

Kam "Kung Fu Chá"-nak hívja azt, amit én gongfu-módszernek. Mindkét szó ugyanazt a kínai kifejezést fedi kétféle átírásban, jelentése kb. "a helyes út", mármint a jó tea készítésének helyes útja. A zöld teákhoz ajánlott gongfu-módszer a "GaiWan (small)" link alatt található.

A fél grammok meg fokok meg milliliterek pedig abszolút nem fontosak. :-) Legalábbis ilyen tizedes nagyságrendben nem. Azért jegyzem le mégis őket, mert már többször is előfordult, hogy teás barátaimmal homlokegyenest ellenkező véleményem volt ugyanarról a teáról. Vitáink során aztán nem egyszer kiderült, hogy az eltérő vélemények oka az eltérő teakészítési paraméterekben keresendő: a teafű és a víz mennyiségének aránya, a víz hőmérséklete, az áztatási idő mind-mind befolyásolják a kész tea ízét és karakterét. Ezért szoktam rá, hogy új teáim tesztelése során minden mérhető paramétert a lehető legpontosabban lejegyzek, ezzel véve elejét az eltérő készítési technikákból eredő esetleges félreértéseknek. Amikor aztán már csak a magam élvezetére készítek teát, már nem vagyok ennyire aprólékos. Nagyjából szemre bemérem, mennyi teafű kerüljön a gajvanba vagy a kannába. A leöntővíz hőmérskéletét viszont változatlanul mérem, mert azt tapasztaltam, hogy két-három fokos hőmérsékletkülönbség is érezhető lehet egy jobb zöld teánál: különösen, hogy én a zöld teákat elég alacsony, 62 és 70 fok közti hőmérsékletű vízzel szeretem elkészíteni. (A kínaiak viszont legjobb tudomásom szerint nem hőmérőznek, szemrebbenés nélkül öntik le a legdrágább zöld teát is lobogó vízzel.) Viszont tizedesfokos hőmérőm az nincs, egyszerű alkoholos üveghőmérőt használok, ami egy fok pontossággal mér.

A tea készítése hitem szerint inkább művészet mint egzakt tudomány, ezért a lejegyzett paraméterek is inkább rólam szólnak, mint magáról a teáról. :-) Teától, embertől, sokszor a pillanatnyi hangulattól is függ, neked éppen milyen elkészítési móddal fog legjobban ízleni a tea. Próbálkozni, kísérletezni kell minden teával, számomra ez a kísérletezés és a keresgélés a Tea Útja. Én a hírlevélben - s mostantól a blogon - csak azt tudom megosztani másokkal, hogy számomra milyen módon nyílt meg legjobban egy-egy tea, az én paramétereimmel milyen arcait mutatta meg. Lehet, hogy ti más módszerrel egész mást hoztok ki ugyanabból a teából.