2008. augusztus 19., kedd

Otthon, édes otthon!

Két évvel ezelőtt, 2006 októberében Jeruzsálemben járva nagy meglepetésemre a magyar történelem egy rejtett, de máig is élő darabkájára bukkantam. Esküvőre voltunk hivatalosak a Szent Városba, és még itthonról foglaltunk helyet egy, az Óváros közepén fekvő, vonzó kinézetű moszlim hosztelbe. Megérkezésünk után szomorúan kellett konstatáltunk, hogy a vonzó kinézet nagyjából az egyetlen pozitívum, amit a helyről el lehet mondani. Így amikor megtudtuk, hogy az esküvőre hivatalos baráti társaság másik fele egy sokkal barátságosabb, európaibb helyen, a pár sarokkal arrébb fekvő Österreichisches Hospiz-ban – Osztrák Vendégházban – szállt meg, s ráadásul ugyanazért az árért, amit mi a moszlimoknál fizettünk, még kiadós reggelit is kapnak, nyomban átköltöztünk sógorékhoz.

A ház, amely a múlt század közepén épült egyrészt az ausztriai keresztény zarándokok szolgálatára, de még inkább a Habsburg birodalom közel-keleti terjeszkedési politikájának egyik első mérföldköveként, már kívülről is imponáló látvány. Fehér mészkőtéglából épült falak veszik körbe erődszerűen minden oldalról, és lentről nézve alig sejti az ember, milyen paradicsomi látvány fogadja majd az épületbe belépőt. A fal egyik oldalán szerényen megbúvó bejárati ajtónál csöngetünk, majd a kinyíló ajtón belépve egy magas lépcsőn felmegyünk az épület földszintjére. A földszintet, amely az Óváros többi épületéhez képest az első emelet magasságában fekszik, gyönyörű mediterrán függőkert övezi, tele datolyapálmákkal, lángfákkal, embermagasságnyi kaktuszbokrokkal, s köztük üde pázsitfoltokkal. Az épület a kerttel együtt valódi oázisként magasodik az Óváros szűk sikátorai, szürke utcái és tetői fölé. A kertből pompás kilátás nyílik a moszlim negyed fő piacterére, ahonnan a zarándokház utcai bejárata is nyílik.


Miután kigyönyörködtük magunkat a pazar kilátásban, felderítő körútra indultunk az épületben. Katolikus pap barátunk – szintén a csoport tagja, aki az esketést volt hivatott végezni – rögtön bevitt minket a zarándokház házi kápolnájába. E sorok íróját itt érte az első meglepetés: a kápolna oltárképei. Az oltár fő festménye, amely a Szent Családot, a zarándokház védőszentjeit ábrázolja, Leopold Kupelwieser alkotása 1859-ből, s önmagában abszolút nem különleges. Sokkal érdekesebbek viszont az oltárkép két oldalán látható díszítések és feliratok: balra a monarchia-korabeli osztrák címer sassal, jobbra pedig a koronás, angyalos nagy magyar címer, alatta latin felirat, középen a „Mariani Regni Hungariae” szavakkal.


Az oltárkép fölött a Monarchia szentjeit látjuk: a központi fő alak Szent Jeromos, aki Stridoniumban, a mai Horvátország - a mozaik készítésének idején pedig az akkori Monarchia - területén született, és a Szentföldön, Betlehemben halt meg. Ennél szimbolikusabb alakot nem is választhattak volna a Monarchia legfőbb szentföldi képviselőjének. Jeromostól közvetlenül jobbra pedig nem áll más, mint a mi Szent István királyunk, minden kötelező attribútumával: a Szent Koronával, kezében a jogarral és a kettős keresztes országalmával, vállán a koronázási palást.


A magyar királyi arcképcsarnokot nem ő képviseli egyedül. Az apszistól balra egy másik mozaikkép hivatott a Monarchia szentföldi jogosultságait vizuális formában legitimizálni. A mozaik közepén, amely Ferenc József 1908-as koronázási jubileumára készült, maga utolsóelőtti apostoli királyunk áll, jobbjával Jeruzsálem és a mögötte felkelő nap – hogy a gyengébb értelműek is felfogják, mely városról van szó – felé mutatva. Mellette egyik oldalon a Monarchia népeinek képviselői térdelnek, kezükben a zarándokok gyertyáival: elsőként mindjárt meg is akad a szemünk egy pedert bajszú, mokány gulyáslegényen, vállán panyókára vetve a debreceni cifra suba. Baloldalt a keresztes háborúk szerény számú, de annál elszántabb „monarchiabeli” képviselőit látjuk: II. András királyunk fején a Szent Koronával atyaian helyezi jobbját VI. Babenbergi Lipót herceg – II. Géza királyunk unokája! – vállára, akivel együtt vonultak keresztes hadjáratra 1217-ben. Jó oka van rá, hogy csak tisztes távolból nézi Jeruzsálemet: András király ugyanis még Akkó kikötőjébe érve meggondolta magát, s onnan visszafordult Magyarországra, de legalább így, virtuálisan, mozaik formájában eljutott tervezett úticéljához.


A kápolna sekrestyéjébe belépve balra a falon II. András díszes címerpajzsát látjuk, alatta a király titulusaival, és rövid szentföldi látogatásának idejével: 1217-1218. Apropó, ha már sekrestye. Mint mondtam, kíséretünkben katolikus pap is volt, aki természetesen minden nap szentmisét mondott kis csoportunknak a kápolnában. Amikor a sekrestyés az első nap meghallotta, hogy a csoportban magyar is van, rögvest megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni az osztrák-magyar zászlójukat. Olyan pedig nincs, mondom én. Pedig dehogyis nincs! – vágta rá ő, és óvatos kezekkel előhúzott egy csomag összehajtogatott kelmét az egyik legfelső szekrényből. Kihajtogatva egy igen hosszú – pontosabban: két rendes méretű, de összevarrva igen hosszú – zászló lett belőle: bal felén a címeres piros-fehér-piros osztrák zászló, jobb felén a címeres-koronás magyar trikolor! (Hazafias érzelmű, kákán csomót kereső olvasóimtól sietve kérek elnézést, hogy a felindultság hevében a zászlót hátoldaláról fotóztam le, ezzel tükrözve a címert és a korona elbillent keresztjét.) És mire használják ezt a zászlót? – kérdeztem, magamhoz térve nagy megindultságomból. Hogy mire? – kérdezett vissza a sekrestyés. – Hát évente egyszer, Ferenc József császár születésnapján ünnepélyesen kilógatjuk a zarándokház ablakából!



Megindultságom egyre fokozódott. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy augusztus 18-án – ez ugye épp tegnap volt! – leng a címeres, koronás magyar zászló Jeruzsálem moszlim negyede felett… Ha kedves olvasóim közül valaki ezen a napon véletlenül arra járna, megnézné, és még egy fotót is tudna mellékelni róla, örök hálám sírig üldözné!

Aki közelebbről is megvizsgálja a képen a zászlót, az jól láthatja, hogy újabb keletű. De nehogy azt higgyük, hogy a szokás is az! Ennek igazolására melléklek egy képet 1904-ből, amely a zarándokházzal szomszédos nővérház felavatásakor készült; ezen jól látható a ház tetején lengő kettős osztrák-magyar lobogó.


Szóval most osztrák, vagy osztrák-magyar zarándokház? Kétségkívül az utóbbi. Nem csak azért, mert a ház szinte egyidős a Monarchiával – a ház ünnepélyes felavatására 1863-ban került sor –, hanem azért is, mert egy időben politikai okokból is prioritást kapott, hogy a ház mind vezetőségében, mind nevében tükrözze a kettős Monarchia mindkét államát.

1895-ig valóban még csak osztrák zarándokházról beszélhetünk, kizárólag osztrák rektorral és vezetőségi tagokkal. A ház kuratóriuma azonban tisztában volt ezzel az egyoldalúsággal, és elhatározta, hogy a magyar oldalt is megpróbálják bekapcsolni a ház működtetésébe. Első lépésként megváltoztatták a ház nevét, amely ettől fogva az „Österreichisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” helyett az „Österreichisch-Ungarisches Pilgerhaus zur Heiligen Familie” – „A Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház” – nevet viselte. Tanúság erről annak a múlt századfordulós képeslapnak falikép nagyságúra kinagyított reprodukciója is, amelyet a zarándokház hamisítatlan bécsi kávézójában kaptam lencsevégre, és amely többek között Ferenc József, IV. Károly – de jót is vitatkoztam azon a pincérrel, hogy Kaiser Karl, avagy König Karl-e! – és Sissy királyné társaságában függ a falon. Jól látható a felirat a főbejárat felett: „Kathol. Oesterr.ungar. Pilgerhaus zur Heiligen Familie”.



A magyar nyitás következő lépésként az 1895 tavaszán leköszönő osztrák vicerektor hivatalába az esztergomi Csárszky Istvánt helyezték. Hogy miért pont rá esett a választás, nem tudni, de valószínűleg sokat nyomott a latban, hogy Csárszky a teológiát Bécsben végezte, s kiváló arab- és héber tudásának is bizonyítékát adta: közvetlenül jeruzsálemi kiküldetése előtt a bécsi Augustineumban héberről arabra fordításával elnyerte a Backenbacker-díjat. Csárszky két évig viselte a vicerektor címet, 1897-ben kinevezték a ház rektorává, s ezt a hivatalt öt évig, 1902-ig viselte.

Bár más forrásból nem tudtam minden kétséget kizáróan igazolni, úgy tűnik, nem Csárszky volt az egyetlen magyar, aki a ház vezetői posztját betöltötte. Több utalást is találtam arra, hogy Ijjas József, a későbbi kalocsai érsek is betöltötte egy rövid ideig ezt a posztot – tette ezt ráadásul a harmincas években, amikor Magyarország a Monarchia felbomlása miatt már rég elvesztette a zarándokházhoz való jogát!

A magyar fél bevonásának a ház működtetésébe nyilvánvalóan nem kizárólag az osztrák nagylelkűség volt az oka. Anyagi okok természetesen közbejátszottak, és a kuratórium remélte, hogy a magyar fél bevonásával a Magyar Korona országainak anyagi támogatása is nőni fog. Azonban csalódniuk kellett: a magyar katolikus egyházban nem mutatkozott lényegi érdeklődés a zarándokház ügye iránt. Bár 1902-ben a jeruzsálemi ház vendégeinek több mint a fele jött Magyarországról, ugyanebben az évben a Magyar Püspöki Kar mindössze egy szimbolikus összeget, 200 koronát küldött a ház fenntartására. Összehasonlításképpen, a Monarchia külügyminisztériuma évi 12.000 koronát különített el ugyanerre a célra. A helyzet valamennyire javult az elkövetkező pár évben, amikor a magyar püspökök a magasabb anyagi támogatás fejében azt követelték, hogy a ház kuratóriumának egy tagja mindenkor magyar legyen, s ezt a magyar hercegprímás nevezhesse ki. Az osztrák fél ebbe 1906-ban bele is egyezett, minek következtében a magyar egyház támogatása évi 2000 koronára ugrott.

A ház egészen az első világháború kitöréséig fogadta a magyar zarándokokat, legutolsóként az 1914. márciusában érkezett ötven fős magyar csoportot. Valójában azonban nem ők voltak a Szent Családról elnevezett osztrák-magyar zarándokház utolsó magyar látogatói! Amikor hős magyar honvédjaink 1916-ban bevonultak Jeruzsálembe, még az utolsók közt láthatták a zarándokházat közös osztrák-magyar kézen. De hogy magyar vitézeink mit is kerestek a Szentföldön, az már legyen egy másik blog témája.

1918-ban a háborúval és a Monarchiával együtt elvesztettük szép jeruzsálemi zarándokházunkat is. A ház azonban a mai napig áll, némán vall magyar múltjáról, és régi-új tulajdonosa és gondnoka, az osztrák állam valamennyire ma is tudatosan ápolja a közös múlt emlékezetét. Egyik – sajnos nem túl esztétikus – jelét találjuk ennek annál a tizenkettő-egy-tucat Madonna-szobornál is, amelyet az Osztrák Püspöki Kar állított fel egy pár éve a bejárat lépcsőfordulójában, és amelynek talpazatát a Monarchia valamennyi utódállamának címere díszíti, sajnos hűtőszekrény-mágnes színvonalú kivitelben és azt alig meghaladó méretben. És akkor még nem is panaszoltam el, hogy az új szobornak és a restaurált lépcsőfordulónak milyen gyönyörű, kézzel festett örmény csempefal esett áldozatául! Ezeket a csempéket már csak az itt mellékelt, két éve készült felvételeimen lehet megcsodálni. Az üres tekintetű Madonna-szoborról és a címerekről nem is volt kedvem képet csinálni idén júliusban, amikor másodszor töltöttem hosszabb időt a házban, amely szinte második otthonommá vált Jeruzsálemben. Maradjon Nektek is valami megtekintenivaló, amikor legközelebb a mi hajdanvolt jeruzsálemi zarándokházunkban jártok!



5 megjegyzés:

Studiolum írta...

Ki milyen állásponton volt a Károlyról szóló vitában? Azt hiszem, azzal, hogy milyen számot teszünk a név elé, már előre eldöntöttük a kérdést (lásd a Wikipédián megadott különféle számokat).

Liang Sheng írta...

Amolyan komolytalan, kissé csipkelődő vita volt, ahol sem az osztrák pincér nem akart engedni a Habsburgok iránti lojalitásából, sem én abból az igazamból, hogy nekem ugyanannyira otthonom az a ház, amelynek falát a két legutolsó magyar király képe díszíti. Igazából mindketten tudtuk, hogy mindkettőnknek egyaránt igaza van, de virtusból egyikünk sem akarta a másiknak átengedni az utolsó szót.

Studiolum írta...

Tudod, mi lett volna a végső csapás a pincér érveire? Hogy ők (az osztrákok) kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, mi viszont nem. Úgyhogy Károly de jure csakis magyar királyként halhatott meg.

ÉvaZsuzsanna írta...

Fantasztikus, köszönet érte. A forrás megjelölésével szeretném felhasználni a képeket. Ugye nem tilos?

Liang Sheng írta...

Persze, nagyon szívesen! Használja őket egészséggel! :-)